2014. október 14., kedd

Erdély, Dél-Erdély

A tartalomból. :) Gyilkos-tó/Békás-szoros, Szt.Anna tó/Mohosi láp, Segesvár, Nagyszeben, és az út legfőbb célja, az ún. Transzfogarasi út, mely Erdélyt köti össze Olténiával és sok efféle weblap (főleg motoros oldalak) a világ legszebb útvonalai között tartanak számon. Mit mondjak, határozottan nem véletlenül...


...Viszont picit nehezen alakult ki ez az út. Pontosabban, az tartott sokáig míg döntést hoztam a 'merre?' kérdésében.
Az első gondolat az volt, hogy a tavalyi kora őszi utat ismételjük meg Korfura: egy szept.10-16 közötti kirándulást utazási költsége kijött volna 50 euróból retúr (hazaút átszállással); de aztán mégis másként döntöttünk, mert azért Hellas-nak is szabjunk határt (még egy hétvége Athén lesz ugyanis idén).
Aztán felfedeztem, hogy 60-65 euró körül hasonló időszakban (hazafelé szintén átszállással) megjárható Málta is. Itt azonban lelombozott a szállások ritkán tapasztalhatóan gyenge ár/érték aránya. Mivel a sziget nem tartozik a különösebben vágyott célpontjaim közé, viszonylag könnyen lendültem túl rajta.
Így került újra elő Erdély, melynek déli, szászföldi régiója és ez a bizonyos, Fogarasi havasok-béli út volt az első ötletem.

Azonban, mint a bevezetőben említettem, nem csak Délre mentünk; megnéztük még az általam ugyan már látott, de a párom számára még új, híres székelyföldi természeti látnivalókat, melyet egy korábbi, még saját blog előtti utunkon nem tudtunk felkeresni.
Első központunknak ennek megfelelően Székelyudvarhelyet választottuk, onnan csillagtúráztunk, illetve csináltunk köröket.

Utazási infók: repülés a Wizz Air-rel, kemény 3.090 Ft-os árakon (per fő per irány). Oda is, vissza is 3/4 ház volt, hazaúton megdöbbentően több priority utassal: szerintem többen voltak, mint mi, többiek-így ennek gyakorlati haszna pont nem volt semmi, mivel ezt úgy oldotta meg a kiszolgáló személyzet, hogy a priosók mentek az első, a többiek pedig a hátsó feljáróhoz...
Meg kell még jegyeznem, hogy Marosvásárhelyre az egyik új, sharklet szárnyas géppel mentünk, ami egészen borzasztóan lelakott állapotban volt: egymás után, sok sorban jött már le a karfáról a műanyag burkolat, szakadtak voltak imitt-amott a székek, összekaristoltak (vagy annak tűnt legalábbis, nem csak simán firkáltnak) az ablakok...Most vagy ez az új Airbus készült cukorból, vagy döbbenetesen kulturálatlan az utazóközönség némely tagja vagy tagjai...
Autót a budget-nél foglaltam. Száz euróba került a bő öt napra, ehhez 8 euró az önrészmentesség. Amit soha korábban nem látott módon intéztek: utólag kellett volna kifizetni. Magyarán, ha nincs baj, ne fizess (szerencsére így történt), ha baj van, akkor kötsz önrészbiztosítást, és megint csak nem fizetsz. :) Igaz, a hölgy elmondta, hogy az volt az első napja a cégnél, így lehet, hogy ő szervezett valamit túl, egy biztos, ez így remekül jött ki. :) Igaz, cserébe depositolt 400 eurót. melyet leadáskor azonnal törölt is, erről papírt is adott.
Még valami: erdélyi felkészüléshez remekül használható ez az oldal. Neve ellenére egyelőre kifejezetten Erdélyre koncentrál. Informatív, sokféleképpen szűrhető, térképes megjelenítés is van, és kifejezetten felhasználóbarát a felépítése is. Egy-egy hely esetén, annak képes és szöveges tárgyalásán túl, a környék is megjelenik, megjelentethető, így szépen lehet sorban haladni az oldal segítségével is. Nagyon jó weboldal!

A szállás a Horizont panzió lett, melyet egyébként egy igencsak, khm, szexi fiatal hölgy irányított. :) Modern, elképesztően tiszta szállás, bőséges, közepesen változatos reggelivel (melyet egy nagyon kedves néni készít és szervíroz), wi-fi, klíma, tv, erkély; 29 euró volt egy éjre, nagyon rendben volt az ár/érték arány!


Bátran merem ajánlani, nem véletlen a rendkívül magas értékeltsége. A főház mellett van négy, négy-hatfős, igen modern, az én ízlésemhez nagyon közel álló minimal stílusban épített és berendezett apartmanház vagy bungaló-vagyis családok számára is tökéletes választás lehet.


Innen első utunk észak-nyugatra vezetett, a történelmi Magyarország határához (melyet fogunk még érinteni itt tartózkodásunk során), a Békás-szoroshoz, de persze az útba eső Gyilkos-tónál is megálltunk hosszabb időre az út közben.
Székelyudvarhelyről Gyergyószentmiklós felé a legrövidebb, de alsóbb rendű úton mentünk, Zetelaka, majd a Zetelakai víztározó felé.Igazi székelyföldi táj fogadja az embert: lankák szerteszét, melyek egymásba kapaszkodva emelkednek egyre felfelé és amik, hacsaknem legelők, még így kora ősszel is (szeptember közepén voltunk ott) annyira zöldek, mintha legalábbis május elején járnánk.


A víztározó egy viszonylag friss építmény erre: 1992-ben adták át, majd' 16 évnyi építési idő után. A Nagy-Küküllő nem messze ered innen a hegyekben, ám annyira bő folyású volt gyakran, hogy már itt, ennyire a felső folyásánál is gyakran öntötte el a környéket. Ennek a pataknak a vízhozamát szabályozza tehát ez a műtárgy, mely fiatal kora ellenére már igen szépen belesimul a környezetébe. Műszaki szemmel nagyon szép a gátoldali része is, főleg, mert nagyon zöld ez is. A másik oldal, a vízfelület is gyönyörű, és méltóságteljes, ahogy a többnyire fenyőkkel borított hegyoldalak a vizet elérik.



Elhagyva az amúgy méretes mesterséges tavat, előbb még egy kicsit radikalizálódik a táj (egyre feljebb jutunk, egyre több a fenyveserdőben megtett út), majd hamarosan ereszkedni kezdünk, le, a Gyergyói-medencébe. A csúcson, egy kőbánya mellett érdemes megállni; véleményem szerint a bánya sem feltétlenül csúnya, plusz remek kilátás esik onnan a lenti sík területekre.


Ennek a tájegységnek a szépségéről is sokat szoktak mesélni, nos, bevallom, ebben én nem tudok igazából osztozni. Az mondjuk igaz, hogy a Csíkszereda központú Csíki-medencénél feltétlenül szebb, bár félek azért tűnik nekem ez csak így, mert kisebb, és így a medence határait kijelölő hegyek is közelebb vannak. De igazából egy viszonylag kopár területről van szó-amin itt nem sziklás talajt kell persze érteni, hanem az erdőségek, de még a megtermelt mezőgazdasági termények viszonylagos hiányát. Elsősorban állattartás folyik erre, így széles, itt zöldes és sárgás legelők fekszenek hatalmas területeken. E véleményt még akkor is tartom, ha azért ennyire zöld képeket sikerült készíteni még errefelé is:


Bár fentieket a felszíni formákról, nem a településekről írtam, de igazából ott is megáll ez az esetemben: Csíkszereda, módfelett szerencsétlen történelmi helyzetéből következően nem maradt mára egy túlságosan szép település: a székely városokban megfigyelhető, és picit az alföldi mezővárosok főtereire hasonlító központi hely itt nincs; még a 80-as évek elején rombolták le, szándékoltan azért, hogy ezzel is megtörjék a székelyek ellenállását, és betagozzák központjukat a kommunista román városok közé. Ez ugyan nem jött össze, de a város jóvátehetetlen sebet kapott. Persze ezzel még véletlenül sem azt mondom, hogy nem érdemes megnézni a várost, maradt ott látnivaló most is számos: Mikó-vár, a központi, elég komoly kiterjedésű közpark, a Szent Kereszt-templom vagy éppen Csíksomlyó, mely közigazgatásilag a város része, mind említésre érdemes. De mindezekkel együtt sem gondolom, hogy különösebben szép városnak tarthatnánk, így, ebben a formájában már.

Gyergyószentmiklós nála szebb, a fent említett főtér is megvan, ám kissé kopottas még a gúnyája. A 'még' nem valamiféle kincstári optimizmus, hanem bizony a rögvalóság: 2009-ben jártam először Erdélyben, ez a mostani a harmadik utam volt. A fejlődés szembeszökő! Természetesen igaz az is, hogy van éppen honnan. Meg az is, hogy van még hová.


De minden, turistaszemszögből látható oldalon és értelemben érzékelhető ez a dolog: a boltokban a választék immár magasan megveri a magyarországit; épülnek, megújulnak az utak, a vízelvezető és csatornarendszerek, alapvető a hotelekben az ingyenes wi-fi, szépülnek a települések, mind a közterületeiken, mint a kerítések mögött. És a legmeglepőbb: a hangulat! Nehezen tudom ezt megmagyarázni, még az is lehet, hogy csak beképzeltem ezt, de...mintha az optimizmus beleköltözött volna a lelkekbe. A hit, hogy ha egészen minimális szinten is, de jövőre jobb lesz. Vagy, jobb lehet.
Vagy valami ilyesmi.

De, hogy a székelyföldi városokról írtakat befejezzem: számomra Székelyudvarhely kiemelkedően a legszebb közölük: ápolt, 'jól felszerelt', szép környezetben fekszik, és kifejezetten remek, fiatalos hangulatú a település. És a leginkább magyar. Mindig az jut eszembe ott, hogy valami ilyesmi lehet egy németnek, ha Ausztriába utazik, vagy egy franciának ha Belgium vallon-részébe. Ért az ember mindent, a feliratokat, az embereket, de mégis, mégis minden más. Mint egy másfajta Magyarország.

Friss saját képek nem véletlenül nincsenek fentiekről: a mostani út nem ezekről szólt. Csak úgy éreztem, ha már 'itt járok', furcsán hatott volna, ha úgy teszek, mintha nem is léteznének. De most az első kettőn csak áthaladtunk, a harmadikon, lévén ott szálltunk meg, persze nem, ott vacsoráztunk is, barangoltunk is, de kvázi 'helyiekként', esténként csak.

Hanem ahogy elhagyjuk Gyergyót, azonnal szépséges környezetbe jutunk. Komoly szerpentineken kanyarog az út felfelé, egyre sűrűbb erdőségben teszi mindezt, egyre csodásabb a kilátás bármerre is tekintünk oldalra, felfelé vagy éppen a mögöttünk hagyott medencére lefelé. Visszatért a döbbenetes üdezöld természet is, a fű, a fák, legyen az tűlevelű vagy lombhullató, mind-mind tavaszi színben nyomul.



Hamarosan aztán lesz egy kis változás: a teljesen zöld hegyeket sziklás csúcsok, hegyfokok kezdik szabdalni, mutatva, hogy azért ez a Kárpátok, egy lánchegységben járunk, csak éppen nem annyira magas tartományokban még. 
E sziklafalak már jelzik, hogy közeledünk célpontjaink felé, melyek közül először a Gyilkos-tavat érjük el. 
Nevét nem onnan kapta, hogy egykori fenyőfák maradványai állnak ki belőle, mintha csak karóba huzatásra várnának, hanem a keletkezése miatt, még ha aztán többfelé ágaznak is a magyarázatok: torlasztóról ugyanis, igen fiatal, 1837-ben keletkezett, nagyon rövid idő alatt. Az esőzések hatására indult meg az egyik hegyoldal, elzárva jó pár kisebb patak folyását, és a területen lévő fenyőerdőt temette maga alá, ezeknek a fáknak a csonkjait láthatjuk ma is. Az egyik legenda szerint az éppen ott legeltető pásztorok lelték ott halálukat a nyájukkal együtt, innen kapta a tó nem éppen kedves elnevezését. De ez csak az egyik megoldás, mert vannak még legendák erről.


Akárhogy is, szépséges területről van szó, még akkor is, ha az élvezeti értékéből kétség kívül levon a szélein lévő zsibvásári hangulat-az meg hozzátesz, hogy éppen itt, az egyik kifőzde-szerűségben ettük ott tartózkodásunk legjobb csorbáját (sőt, csorbáit: húsos és zöldséges formában) és miccsét is.


De ha picit arrébb megyünk, ahol elül a zsib hangja, és a főszerepet teljesen átveszi a természet, ott bizony könnyen igazi időmegállós, belemerengős hangulat lehet úrrá az emberen.


A tavat elhagyva már nagyon hamar érjük el a Békás-szorost, mely szinte egyet jelent a történelmi Magyarország egykori határának elérésével: a szoros eleje még Hargita megyéhez, a túloldali vége pedig már Neamt megyéhez tartozik. A két látnivaló között alpesi és amolyan tátrai hangulat keveredik szerintem, nagyon kedves, érzésre monarchia-kori, tornyos nyaralóépületekkel, és pár darab modern, de ízléses szállóval. 


A szoros egy majdnem öt kilométer hosszú szurdokvölgy, melyek mentén a sziklák néhol a 2-300 méteres magasságot is elérhetik, miközben a szélessége tulajdonképpen egy kétsávos út szélessége mindössze. Egy Samaria-szurdokhoz képest persze ez nem akkora méret, de azért lentről felpillantani rá, majd még feljebb, mert még mindig szikla, még feljebb mert még mindig szikla...azért nem gyenge a hatás!


Elviekben a határoló sziklatömbök közül az Oltár-kő a legnevesebb, arról tartják azt, hogy szinte óvja, őrzi a szorost, annyira dominálja az összképet. Bevallom, én ezt annyira nem éreztem. Szintén nem volt meg nekem a szoros három része, úgymint a Pokol kapuja, a Pokol tornáca és a Pokol torka. Mármint, az nem volt meg, hogy most melyik-melyik, meg hol vannak a határok. :)


A korábban már írt fejlődés itt is szembeszökő volt az eltelt öt év alatt: bár a zsibvásár maximum nagyobb lett, és kifejezetten sokat ront az összképen (persze értem én, hogy valamiből élni kell; nincs is ezzel semmi bajom. De valami szervezettebb megoldás kéne erre, mint az útszélén felsorakoztatott Baumax-faházak, melyek feltétlenül elvesznek az összképből és a természetközeliségből is), de az akkori rossz út és az a negatív értelemben vett balkániság már a múlté.


Észak-Hargita után most Dél-Hargita következik, méghozzá a Szent Anna-tó. Nem is Erdélyben lenne, ha nem lenne erről is legenda. Mondjuk ennél csak egyről hallottam. :)
Eszerint a tó helyén egykoron egy magas hegycsúcs volt, azon egy vár, ahogyan ugyanez volt a helyzet a szomszédos hegynél, Bálványosnál is. Mindkét várnak volt egy-egy ura, melyek egyrészt irigyek és kivagyiak voltak, másrészt testvérek; mindig le akarták győzni a másikat is. Történt, hogy egyiküknek lett egy egészen csodás, tizenkét lovas fogata, azzal hajtatott fel Bálványosra, ami igen-igen piszkálta a másik csőrét. Túl akart tenni a tesón, és azt gondolta nincs is annál jobb ötlet, mint tizenkét, szépséges leányzót kötni egy fogat elé, és azzal végezni el az előbbi hajtatást. Ám a lányok meg sem tudták mozdítani a kocsit. Ekkor az úr haragjában az ostorral suhintotta meg a lányok közül a legszebbiket, Annát, akinek átka az égig hangzott: -süllyedj a föld alá!
És lőn. A hegyek megindultak, maguk alá temették nem csak a hintót és az urat, de az egész hegyet, várastól bőröstül. 
A tizenkét leány tizenkét hattyú képében úszott a tóban, majd elérve a szélét visszaváltoztak lányokká, és hazasiettek, míg szépséges Anna kápolnát épített a tó partján és ott élte le egész, szent életét. 

Bár kápolna valóban van a tó partján, és Bálványos hegyén is van egy vármaradvány, mégis vannak akik szerint a tó inkább csak egy krátertó. Nincs is vízgyűjtő területe, csak az eső és a hó táplálja, ám olyan dúsan, hogy ez alapján mélységének és így terültének is növekednie kellene. Ám a szivárgás oly' nagy, hogy a tó egykori 12 méteres átlagmélysége ma már nem több 7 méternél, és minden bizonnyal néhány évtizede van csak hátra.

Jövője pedig ugyanaz, mint a szomszédban lévő, nálánál jóval nagyobb kiterjedésű Mohosi-tőzegláp jelene. Ez is hasonló krátertó volt ugyanis, csak öregebb, mint a Szent Anna-tó. Ma felületét kisebb tavacskák szabdalják, melyek lent, jó pár méter mélységben összeállnak egésszé még ma is, miközben fent már olyannyira szilárdnak tűnik a talaj, hogy ott fenyőfák és nyírfák is megélnek. Ám egészen különleges ez a hely: e fák csak pár méter magasra képesek megnőni, és törzsük átmérője jó, ha a tíz-tizenöt centit eléri-miközben akár száz évesek is lehetnek! Ennek oka a gyenge ásványianyag tartalmú talaj, mely azt eredményezi, hogy itt, Erdély mélyén az északi orosz tundrákra hasonlító állapotok alakultak ki. Olyannyira, hogy e kis területnek speckó mikroklímája is van, jóval hűvösebb, mint akár csak pár száz méterrel is arrébb. 

Bemenni kísérő nélkül szigorúan tilos. Egyrészt mert láp; nem mindegy, hová lép az ember. Másrészt, mert így fizetős a környék felkeresése: ha valaki egészen a Szent Anna tóig akar autóval menni, annak a díja személyenként 10 lei. Ha úgy dönt, hogy a tóhoz lesétál és megáll a parkolónál (onnan a tó: másfél kilométer, ugye értelemszerűen oda végig lefelé, vissza végig felfelé), az 5 lei. Ha részt vesz a lápi túrán (úgy egy órás program ez), az is 10 lei.
Harmadrészt, mert állítólag baromi sok a medve. Amit, mikor megkérdeztem,hogy ez a sok mit is jelent, elsőre kissé túlzónak éreztem-ugyanis, a 'park' 500 hektáros területén 19 maci cselleng. Ám, mint kiderült, ez pont 19-szer több, mint amennyit egy ekkora terület el tud 'látni'. Magyarán, egy darab állatnak kéne lennie. Így gyakoriak állítólag a találkozások, illetőleg a faluszéli szemeteskukák dézsmálása is.
Medve ide, medve oda, véleményem szerint egyébként ez a déli Hargita sokkal de sokkal vonzóbb, természetesebb része Székelyföldnek, mint az északi, híres vagy híresebb látnivalók. És itt nem csak magukra a truvájokra gondolok, hanem az útra is: akár észak felől, Csíkszeredán át, akár délről, dél-nyugatról, Baróton, Homoródszentmártonon át érkezünk ide, csodás utazásban lehet részünk; legalábbis, ami a tájat illetti, mert a települések ugyanis sajnos itt még meglehetősen szürkék, láthatóan szegényebbek, mint ahogy északabbra éreztem. 
Persze nem úgy és annyira, mint egy kis falu esetén, de valamennyire ez megáll Tusnádfürdőre és Bálványosra is-az északi gyógyközpont, Szováta előrébb jár már, itt még van azért múlt rendszerbéli íz is. Persze nem biztos, hogy ez okvetlenül rosszat tesz neki.


Mielőtt újra egy igen-igen unikális, ritkán látható szépségű természeti látnivalónál tapasztaltakat írom le, következzen most két nagyváros. Ezzel pedig most el is hagyjuk Székelyföldet, és az egykori Szászföld felé vesszük az irányt. Először is a két tájegység, és egyben egykor néprajzi egység határán található Segesvárra.


No, itt aztán igen könnyen volt összemérhető az öt évvel ezelőtti és a mostani város. 


Az akkori várbeli és azon túli, óvárosi, földutas utcák és a még csak kezdődő felújítások a többnyire kopottas színű régi, nagyon határozottan németes épületeken már a múlté. Helyükre élő, vidám, színes, turistákkal teli hangulat költözött. Ami pedig még nincs felújítva esetleg (tényleg nincs már sok ilyenből), azt pedig szinte nem is érdemes: nem a szakadtság érzetét keltik ugyanis, hanem az ódonságét.


A város látnivalói nagyjából közismertek, és viszonylag kis részre koncentrálódnak-bár az óváros dombon, dombokon található, így lépcsőzni, felfelé gyalogolni kell bőségesen.
A szemet elsősorban és szinte mindenünnen az Óratorony vonzza. 


Jó hatszáz éves építmény, mely története során számos szerepet betöltött: a nyilvánvaló védelmin kívül, volt itt kincstár, polgármesteri hivatal, ma történeti múzeum, meteorológiai berendezést is visel (melynek vége a csúcson található kakas: ha az nyugat felé néz akkor tudják a segesváriak, hogy erős szél várható :) ), na és persze időmérő és időmutató is. Utóbbin azt értem, hogy az órán kívül azt is megmutatja a városiak, hogy milyen nap van: a számlap alatti figurákkal teszi mindezt, melyek egy-egy napot szimbolizálnak.
Erdélyben nagyon nyomják a Drakula-kultuszt, ami pénz ebben van vagy lehet, azt szeretnék bezsebelni. :) Segesvár is profitál ebből, ugyanis a hírhedt havasalföldi fejedelem itt született és élt négy éves koráig. Szülőháza szépen felújítva áll az óratoronytól egy saroknyira, benne persze múzeum, na és étterem üzemel-a német turistákat csoportszám viszik be oda. :)


Újabb egy saroknyira található az óvárosi főtér. Na, ide is beszúrnék egy ilyen volt-ilyen lett képet. Sajnos nem készültem fel erre eléggé, az utazás előtt nem néztem meg milyen szögekből is készítettem anno képeket, gondoltam csak lesz olyan ami nagyjából ugyanonnan készült. Hát, nem lett. :) De azért arra szerintem jó, hogy látható legyen a változás mértéke.


Igen hangulatos kis hely ez, tényleg csábít a megállásra, egy finom kávé elfogyasztására, kis zenehallgatásra (valami szervezett vagy spontán rendezvény szinte mindig van itt). A németes hangulatot nem csak az épületek stílusa emeli, hanem a rengeteg német szó is. Szerintem a turisták túlnyomó többsége német nyelvterületről érkezik, persze semmi meglepő nincs ebben.
Újabb egy sarok és elérjük a Fedett vagy Diáklépcsőt. Mindkettő árulkodik arról, hogy ezmiez. Egy fedett, és iskolához vezető lépcsősor. Ma már csak 175 (régen 300) lépcső vezet fel Segesvár legmagasabb részére, ahol egy történelmi múltú iskola, a Hegyi templom, és a város régi temetője található, mely, hasonlóan a kolozsvári Házsongárdihoz, amely a város egykori magyar múltjáról tanúskodik, ez itt a németről, szászról teszi ugyanezt.


A városfalon számos torony található, melyeket az építtető egykori céhműhelyekről neveztek el: van itt Csizmadiák tornyától a Kovácsok és Szűcsök tornyán át a Kötélverőkéig. Utóbbi azonban az egyetlen, ahol laknak is: ez is itt van fent, a hegyen, a temető mellett (a temetőőr lakja történetesen), állapota engem egy már majdnem forgalommentes, mellékvonali bakterházéra emlékeztetett. :)


Tetszett nekem Segesvár a maga lepusztultságban, pontosabban a már abból történő kilábalás munkaközi állapotában is, de most egy kifejezetten megnyerő, élhető város képét mutatta. Az alsóváros épületei, útjai, az óváros szépsége mind-mind nagyon megnyerő. Feltétlenül érdemes ellátogatni oda.




Innen utunk második központunk felé vezetett, Dél-Erdély, Szászföld 'fővárosába', a közel 150 ezres Nagyszebenbe. Az út kevésbé volt látványos, mint amire én egyrészt számítottam, vagy amilyet Székelyföldön 'megszoktam'. A hegyek és dombok viszonylag távolabbra kerültek itt (igaz, déli irányban a Déli-Kárpátok sorban kétezres hegyei azért már meg-megmutatták magukat), tágas síkságon autóztunk át. Az itteni falvak állapota igencsak meglepetést okozott. Arról valószínűleg kevéssé tehetnek, hogy mostanában újították fel a rajtuk keresztül átvezető főutat, új aszfalt, új burkolt árkok, új kapubeállók...ám arról már valószínűleg igen, hogy az útra néző épületek jelentős hányada volt felújítva, valamint, hogy a házak és az út között hatalmas virágos 'réteket' hoztak létre, muskátlikkal, rózsabokrokkal...kifejezetten barátságosak voltak, még akkor is ha hozzá kell tenni: a mellékutcákba benézve, néha behajtva azért már nem volt ennyire rózsás a kép-legalábbis átvitt értelemben, mert virágosnak azért ott is virágosak voltak a porták javarészt.

Persze, a klasszik erdélyi lovaskocsik itt is megvoltak, ahogyan Székelyföldön is; és itt muszáj megjegyeznem, hogy hatalmas tévedés azt feltételezni, hogy e kocsisok képességei időnként korlátosak. Mert nem, nem azok. Olyannyira, hogy láthatóan mindannyiuk alaposan képzett és felkészült, gyakorlott statikus vagy fizikus, de a matematikával sem állhatnak hadilábon. Mert ahhoz, hogy az időnként egészen szürreális módon, felfelé is, oldalirányba is értelmezhetetlen szinten meg- és felpakolt eszközöket el tudják juttatni a-ból b-be ez alapfeltétel. On top of that: mindezt úgy, hogy gyakran olyan helyen ülnek, ahonnan egy dolog biztos: semmit sem látnak előre egy szemet sem-vagyis, nem csak magasan képzettek de igen fejlett érzékekkel is rendelkeznek!

Még mielőtt: fentiekkel nyilván nem azt szeretném sugallani, hogy a románok rendszeretőbbek vagy ápoltabb környezetben szeretnek élni, mint mi magyarok. A magyar falvak állapotába feltétlenül belejátszik az, hogy nagyon sokáig arányaiban kevesebb pénz áramlott a két, két és fél magyarlakta megyéhez, mint ahol a románok voltak és vannak többségben. Ez, talán, azért már változik, változott. És azt gondolom, minél inkább egyenesbe kerül Románia gazdaságilag, annál inkább fog egyenesbe jönni az önbizalma is-aminek következménye lesz majd az is, hogy egyre kevésbé fogják minden baj okozójának tartani a helyi magyarságot. Szerintem ennek már számos jele van most is, és jó volt ezt tapasztalni, érezni.

Nagyszebenben viszonylag a város szélén szálltunk meg, egy igen színvonalas, már-már elegáns hotelben, melynek ára büféreggelivel 35 euró volt. Nagyon barátságos, segítőkész volt a staff, sőt, mikor a szálló kifejezetten kellemes, kifejezetten jó ár/érték arányú éttermében vacsoráztunk, kaptunk ajándék aperitifet és desszertet is. Bátran merem ajánlani bárkinek, hátizsákostól családosokig mindenkinek.

A központ is ragyogóan elérhető: az épület előtt áll meg a busz (bár a belvárosi parkolás sem nehéz: van hatalmas parkoló, kemény 1 lejes óránkénti árért), mely közvetlenül visz be a belvárosba. Nem kell előre váltott jegyekkel operálni: felszáll az ember, hozzáérint egy paypass-os bankkártyát a jegykezelő dobozhoz és ennyi.
A város 2007-ben volt Európa Kulturális Fővárosa, és mint ilyen azóta is pozitív példa arra, hogyan kell és érdemes egy ilyen lehetőséggel éni (míg ugye Pécs pedig a negatív...) . Nem csak a belvárost újították fel erre az alkalomra, de szinte az egész városra hatást gyakorolt. Megújították a közösségi közlekedési gépparkot, oda vonzottak ipari és kereskedelmi cégeket, elkezdett komolyabban működni a repülőtér. Amit infrastruktúrában, élhetőségben erre a projektre rácsatlakozva meg lehetett oldani azt megoldották.

A belváros pedig...csodás. De nagyon. Tudtam én, hogy Nagyszeben szép hely, de, hogy ennyire kedves, már-már mediterrán életérzésű hely legyen...ez azért meglepetés volt.
'Külsőre' igazi német/szász település, színes, árkádos házakkal, meglévő várfalakkal és hatalmas terekkel ( a Fő tér mellett a Kis tér is méretesnek mondható), rengeteg-rengeteg kis kiülős hellyel, szinte minden hétvégén zenés, színpados, többnapos programsorozatokkal, sok-sok kisgyerekes családdal...tök jó. Persze, mindehhez hozzá tett, hogy nagyon de nagyon jó időnk volt, 25 fok körüli hőmérséklettel és sok órás napsütéssel.
Hiába volt egykor szász város (bár egyetlen mai településként a polgármestere ma is ebből a nemzetiségből került ki-update: akit időközben 2014 késő őszén Románia elnökévé is megválasztottak!, jól lehet túlnyomó részt románok lakják már), a minden román településen megtalálható, gyakran túlméretes ortodox templom itt is megvan-azonban itt nem az utóbbi pár évtizedben épült kissé egyen formájú épületet találjuk, mely gyakran nem díszíti, hanem összenyomja a környezetét, hanem egy, még a múlt század legelején épült, jókora templomot. Bár a belvárosban van, de nem közvetlenül ott: nem bontottak miatta le semmit, nem referál semmilyen másik felekezethez (és népcsoporthoz) tartozó szent helyre, hanem szépen kiegészíti azt és azokat, a kulturális sokszínűséget jelképezi, nem a kulturális felsőbbrendűséget.



Egyébként, az isztambuli Ag. Sofia egyfajta másolata az építmény, legalábbis annak rajzai alapján tervezték budapesti alkotói. Ottjártunkor éppen mise zajlott; volt már részem ilyesmiben, itt, Erdélyben és Görögországban is, és engem ennek a szertartásnak a nyugati keresztény egyházakkal szembeni 'lazasága' mindig megérint: lehet jönni-menni, a templomon belül is és kívül is, kevésbé érzem a leszabályozottságot (de nem ismerem közelebbről a dolgot, így könnyen lehet, hogy csak a külső szemlélő felületes látásmódja ez), így vonzóbbnak is érzem az ott létet.

A város egyik legkomolyabb hírű nevezetessége a Brukenthal palota. Közép-Európa legnagyobb barokk festészeti kiállítása van itt, egy mintegy százezer kötetes könyvtárral együtt. Ráadásul, nem csak nagy de múltja is van: még a Louvre-nál is hosszabb ideje működik, mint képtár.  A történelem nem volt hozzá mindig kegyes, teljes díszét és 'tartalmát' csak mostanában kapja vissza egészen.

Mondjuk szerintem mint épület nem emelkedik ki, inkább illeszkedik, a Fő tér (vagy Nagy tér vagy Piac tér, vagy Nagy-piactér), igen impresszív épületsokaságába.


Ez a bizonyos tér tényleg jó nagy, érzésem szerint nagyobb, mint amekkora egy ekkora városnál 'szokásos'. A teljes terület díszburkolatos, virágos, szökőkutas, és persze kiülőhelyes, bár ennek a tevékenységnek a szomszédos Kis tér (vagy: Kis-piactér :) ) a központja. Ennek oka lehet, hogy az mérete miatt talán meghittebb tud lenni (bár az se apró azért), valamint, hogy a központi tér tökéletes alkalmas akár komolyabb koncertek lebonyolítására is. A nyári félévben erre rengeteg példa akad. Mikor ott voltunk, első nap, egy két színpados rockfesztivál volt, amikor pedig eljöttünk már szerelték össze a következő hepaj díszleteit.


Mivel a főtéren találjuk a Magyar Kulturális Központot is (ami annyit tesz, hogy van egy kis iroda, ami az iroda előtt már bisztróvá alakul), itt jegyzem meg, hogy bár itt már messze járunk a magyar nyelvterülettől, még történelmileg is, az összes jelentős épületen megtaláljuk az információkat magyarul is (a román, a német és az angol mellett; érdekes, hogy a magyar kisebbséggel rendelkező Segesváron ez hiányzott).



A két fő tér között fenti árkádon (és szomszédján, mert, hogy kettő van) lehet átjutni. Persze nem csak úgy két árkád, hanem van felül is épület. :) Ez pedig a Tanácstorony. Azért ez a neve, mert az Óratorony elnevezést Segesvár már lestoppolta. Valamint még azért is, mert mellette ülésezett feljegyzések szerint a város tanácsa sok-sok évszázaddal ezelőtt. Azóta nagyrészt hasonló védelmi funkciókat töltött be, mint segesvári társa, és ez a mai napig megmaradt: mindkettő városa ékessége, fő képeslapi motívum.
Be is lehet menni, fent kellemes kilátás a jutalom.


A kisebbik főtér meghittebb talán, igen vonzóak a Liszt Ferenc tér-szerű kiülős részek. Kár, hogy ellenben a nagyobb tesóval, ide még beengedik az autókat. Gondolom gond itt is a parkolás, de nagyon sokat emelne a helyen ha nem kéne a sok parkoló autó között szambázni.
A vendéglátás mellett van itt gyógyszerészeti múzeum, művészetek háza (mely kapcsolatban van az Astra múzeummal, ami egy, a várostól pár kilométerre található skanzen, ahol az erdélyi és az azon túli román területek falusi építészete tekinthető meg), és egy inkább jól hype-olt, mint különösebben izgalmas kis gyaloghíd is, a Hazugok hídja (mely azért Románia legöregebb vashídja, a 19. század közepén épült).
Nevéről sokfélét olvastam, a leginkább az volt a visszatérő, hogy a tér, amelyre nyílik ugye piacozó tér volt, és a kofák sokat lódítottak ott.
Szintén nevezetes a híd melletti épület, a Luxemburg-ház (következő fotósor utolsó két fényképén látható). Nevét gyárilag a színéről és cirádáiról kapta (mondván, ott vannak ilyen stílusú házak), de ma már másról is szól: 2005-ben járt a városban a Luxemburg főhercege, akivel a város polgármestere mindkettejük közös, szász anyanyelvén beszélgettek. Ez a tény kvázi bizonyító erővel hatott a helyi szászságra, hogy minden bizonnyal valós lehet az a feltételezés, hogy őseik valahonnan a mai Luxemburg környékéről származtak.


Azonban Nagyszeben nemcsak e két remek térből áll. A szinte teljesen meglévő városfalon belül sok-sok hangulatos kis utca van, számos sétálóvá alakítva (persze itt több a sétálgató is), számos megmaradva klasszik mellékutca szerepkörben. Ezekben több az ódon épület is, a kissé azért már-már makett-szerű főterekkel összehasonlítva. Ráadásul, találunk itt vonzó kisvendéglőket is-az áraikban is vonzóak, hozzátéve, hogy a turistaközpontokban lévő egységek árazása sem drámai egyáltalán.



Az ortodox templom mellett természetesen a többi, itt élő vagy itt élt közösségnek megvannak a szent helyei-és mivel a múltban a románság nem volt sem többségben, sem államalkotói helyzetben, így ezek a templomok vannak a közvetlen központban. A barokk római katolikus a főtéren, míg a szerintem kívül-belül lenyűgöző gótikus evangélikus a Kis tér tőszomszédságában található. De a református gyülekezetnek is van egy temploma, picikét arrébb, a Brukenthal-múzeum mögött tulajdonképpen sőt, az Orsolya és a Ferences rendek is rendelkeznek (újra..) egy-egy szép, kisebb épülettel.


A várfalak mentén pedig egyrészt az egykori vizesárkok helyén létesített (vagy kialakult) parkokban andalognak az andalgók, másrészt szépen sorban jönnek a Segesváron is megismert, többnyire céhes védtornyok, melyek közül kiemelkedik (pontosabban kiszélesedik) a szerintem kicsit egy malacra hasonlító Kövér torony. A véleményem szerint rendkívül kedves és vidám épület védelmi funkciója mellett majd' két évszázadon át színházi szerepet is betöltött-kinézete alapján előbbire lehetett való, utóbbira illő. :)


A megmutatott, elég sok nagyszebeni fotón imitt-amott látható, hogy a város nem csak hívogat, befogad, szórakoztatja az ide tévedőt, de azért szemmel is tartja őket, bármerre is megy benne az ember. Jó, ennek észrevételéhez kell egy adag infantilizmus, de azért, na. Feltűnő volt szerintem. :)


Na és akkor, Transzfogaras.

A Fogarasi-havasok a Déli-Kárpátok talán legvadregényesebb tája: kétezres hegycsúcsok sora, sűrű erdőségek és kiterjedt fennsíkok között. Területét és felületét dús vizű patakok, vízesések szabdalják tovább, rengeteg növénynek és állatnak a lakhelye a vidék. Ráadásul, igen csak zord mikroklímával van megáldva a terület. Hosszú, kőkemény tél és rövid, hűvös nyár jellemzi az itteni hegyvidéket.
Például, ez a bizonyos útszakasz, amit bejártunk, októbertől májusig zárva szokott lenni, mert biztonságosan nem autózható (nem csak a hómennyiség miatt, de a kiszámíthatatlan és erős szél miatt sem), és még a legmelegebb nyári napokon is a hágók tetején alig lendül túl a hőmérő higanyszála a húszas értéken.
Mindez délről, Olténia felől igen csak hirtelen jelentkezik: például a Transzfogarasi út legmagasabb pontján, a 2074 méternél lévő Bálea-tónál van egy alig pár száz méter hosszú alagút, melynek déli vége és a tó közötti vége között gyakran 8-10 fokot esik a hőmérséklet, miközben belül nem volt szükség mesterséges ventillációra (vagy szerencséjük volt és kegyes volt a természet, mert valójában csak pénz nem maradt már rá.. :) ), mert mindig jár-kel belül a szél.


Ez a zárójeles, félvicces megjegyzés oka az volt, hogy ezt a művet Ceausescu mester építtette, úgy negyven évvel ezelőtt, valamely katonai fantazmagóriájának tárgyi megtestesüléseként. Természetesen embertelen kemény munka várt azokra, akiket ide vetett a sors, sajnos tízen felüli volt a halálos áldozatok száma is.
De igazán különleges lett a munkájuk és a természet közös alkotásának a végeredménye. Sok (főként motoros) weblap a világ legszebb útjai közé sorolja, pedig azért van ebben a műfajban jelentkező elég, még Európában is, elég csak az Alpok olyan csodaszép és lenyűgöző hegyi útjaira gondolni, mint amilyen pl. a Stelvio-hágó a Dolomitokban, Olaszországban.

Nem véletlenül példálóztam ezzel, elég könnyen jut az ember arra a felismerésre, hogy hasonlítanak egymásra.
Délről közelítettük meg az utat, Kercisóra/Cartisoara felől. Méterről-méterre értünk közelebb a hegyvidékhez, mely viszonylag hirtelen emelkedik ki, szinte a semmiből fenti falu után. Nagyon zöld erre minden, és nagyon dús is a növényzet. Fényképeket készíteni éppen ezért nem könnyű, mert tényleg csak a fák között áttekintgetve látszódik, hogy mennyire vadregényes a táj, micsoda elképesztő meredekséggel esnek és emelkednek a hegyhátak mindenfelé.


Aztán, ahogy emelkedünk, úgy kezd ritkulni az erdő, egyre teljesedik ki a kilátás előttünk. Majd megindul a teljes élvezet, a teljes megdöbbenés, áll-leesés, és hasonló tevékenységek sora. :)


Nem is tudom eldönteni, honnan szebb a látvány: lentről felfelé, vagy menet közben, amikor már lefelé is, és felfelé is érdemes tekintgetni, vagy fentről, amikor elénk tárul a teljes hágó, rajta a kisezernyi szerpentinből álló aszfaltkígyó...


Fentről, kétezer méternél is magasabbról egészen ezer méterig látunk le, egyben, egy helyről, végig követhetően a szintsüllyedést. Természetesen a fényképek csak nagyjából adják vissza azt, ami szabad szemmel látható, a valóság sokkalta drámaibb, azt hiszem.



Fent a csúcsnál, ahol a már említett alagút kezdődik, és aminek bejárata a történelmi Magyarország és Havasalföld  határa, egyrészt találunk egy kis klasszik zsibvásárt. :) Mondjuk annyiban mégis eltér a Székelyföldön látottaktól, hogy itt elsősorban sajtokat és mindenféle hústermékeket árusítottak. Hogy hogy jutott eszükbe, hogy pont itt és pont ezt, nem tudom, de bizonyára megy a bolt. :)



Van aztán még egy-két menedékház, egy kifejezetten magas árfekvésű hotel, mely egy tengerszem partjára, sőt, már-már rá, a tengerszemre létesült. Ez a Bálea-tó, ami kristálytiszta, szépséges, és borzasztóan hideg.


Ha folytatjuk az utunkat délre, akkor még előttünk áll a Transzfogarasi út nagyobbik része, mely azonban már kevésbé lenyűgöző, mint az erdélyi oldal. Legalábbis, összességében, ugyanis kiérve az alagútból, még sok-sok kilométeren folytatódik az ámulat. Ugyan nincs meg az a teljesség, mint odaát, nem egy teknőben halad az út, hanem kanyarog a hegyoldalakon folyamatosan, de ettől még csak másképpen sokkolja az embert,de a hatás mérete nem kisebb. Az csak akkor csökken, amikor itt is elérjük az erdőségeket, majd még lejjebb, a Vidraru-tavat. Mi idáig követtük ezt az utat, innen alászedtem a Dacia Loganunknak, és a másik irányból is megnéztük fentieket.


Ez az út volt a fő attrakció számunkra, ehhez képest építettem fel az utazást. Mit mondjak, teljesen azt kaptuk amit reméltük, mindenki bátran merem ajánlani ezt a túrát. Sőt, itt, Nagyszeben térségében van ilyenből egy másik is. Ennek neve Transalpina, aminek oka az, hogy a helyiek szerint minden elemében emlékeztet egy igazi, alpesi hegyi útra, olyannyira, hogy azt vallják, bár lehet, hogy a Transzfogaras az egyik legszebb út a világon vagy Európában, de Romániában ma már csak a második, mert az első ez az alpesi jellegű, több, mint száz km hosszú útvonal.
Sokkal fiatalabb is nála, tulképp most készül még. Hivatalosan zárva is van ebben az idényben, ennek ellenére (mégis csak a Balkánon vagyunk végtére is :) ) látogatható, és látogatják is. Na, erre az útra is benevezünk majd még valamikor, azt hiszem. :)

Nehezen határoztunk e mellett a túra mellett, de azt hiszem jó döntést hoztunk. Csodálatos időnk volt végig (sokkal-sokkal jobb, melegebb, naposabb, mint akkor itthon), kedves emberekkel találkoztunk, remek hotelekben szálltunk meg, fantasztikus tájakat ismerhettünk meg.
Ha valaki igazán olcsón szeretne elrepülni valahová, annak alkalmasint jusson eszébe Erdély. Határozottan nem egy Charleroi meg Eindhoven (mert a repjegyek árai azokkal van egy súlycsoportban), töltve van kulturális és természeti látnivalókkal, olcsó (bár már drágább, mint pár éve, de összességében még azért a magyar árszint alatt marad egy picikével), és egyre jobb a hangulata is.
Hajrá Erdély!

3 megjegyzés:

  1. Köszönöm szépen! Megnéztem a vidit, hát tényleg kedvcsináló! :) Egyébként honnan közelítettétek meg? Karánsebes felől, vagy Nagyszebenből, Szelistyén és Polyánon keresztül?

    VálaszTörlés
  2. Egy hosszab túra része volt. Szeben felől mentünk fel, másik oldalon le Targu Jiu felé. Aztán tovább Herkulesfürdő, Kazán-szoros, Temesvár és végül Budapest volt az útvonal.

    VálaszTörlés