Délen, a már Északon - Macedóniában. 3: Bitola, Pelister Nemzeti Park, Mariovo-térség ('19 október)

Nem olyan rég írtam meg a 2018 májusi macedóniai út beszámolóját. Na, ennek elkészítése során megjött a kedvem az ország felfedezésének folytatására, így most októberben ismét itt töltöttem egy hosszú hétvégét - ám most, a nyugati részek után, délnek vettem az irányt. 

A korábbi macedón beszámolók: itt (első rész) és itt (második rész) érhetők el.

A bázis Prilep, ami egy álmos, néhol keleties hangulatú kisváros, kevés számottevő látnivalóval. Van park, van egy kisebb (és elsősorban szakadt) bazár, egy középkori óratorony..és kb. ennyi. Illetve, a külső részén, illetve a környékén jó pár monostor, melyek között van teljesen romos, van nagyon is működő, és a kettő véglet között minden állapotban - gondoltam mindezt a felkészülés során, mikor kitaláltam, hogy ez a városka lesz a központ. Igazából a valóság is ez, de picit azért árnyalnám. Például nagyon nem álmos. Esténként tök komoly élet van, korzózás, vendéglőzés nagy erőkkel. Szól a (helyi) zene, mindenhol nézik a Vardar kézi meccsét, és speciális vonzalmat éreznek az élénk, színes...monumentumokhoz. Kifejezetten jó hangulatú a központ, egy (itt kissé indokolatlan) Jesolo-jellegű turistacucc keveredik közel-keleti és rendszerváltás kori közép-európai hangulattal.

A monostorok viszont tényleg érdekesek. Önmagukban, építészetben is azok, és többnyire remek spotok is.

Az egyik Zrze. Így. Valahogy le kell írni. :) Prileptől 25 km-re található. Mielőtt azonban erről írnék, megosztom a gondolataimat, amik az úton  foglalkoztattak Prilep és Zrze között.  

Alapvetően pontos jellemzésnek gondolom az országról azt, ha azt mondom, a nyolcvanas évek végének-kilencvenes évek elejének Magyarországát (néhol Kelet-Magyarországát) látom benne. Mondjuk, amit a Moszkva térben látunk. Rend nincs, érződik valamiféle káosz, ami mégis rendeződik valamivé, nem uralkodik el teljesen. Mindenfelé nyílik mindenféle, a kisboltok aranyidőszaka, újgazdagok hirtelen feltűnése ...ilyesmi. 

Hanem a falvak, a vidék. Az sok helyen nagyon brutál. Nem is tudom, az időben mennyit kéne visszamenni, hogy jellemezni tudjam. Omladozó vályogházak, toldozott-foldozott lakóhelyek, szegénység és teljes kilátástalanság mindenütt. Nem tudom fotókkal bemutatni, mire gondolok, nem készítettem igazából ilyesmiket (rosszul éreztem volna magam, hogy fotózom kerek szemekkel a nyomorukat), de aki végig megy a bejegyzésen, látni fogja ezt valamennyire mégis, hiszen azért itt-ott majd meg fog jelenni. Mindenesetre: szoktuk mi mondani, gondolni, hogy kis ország vagyunk, egyedül küzdünk az ellen ellen, on top of that: a balsors is tép réges-régen. És ez nem is alaptalan, nem mondom én, hogy az...csak azért na.

Ez a kis ország, az egyrészt zavaros és komplikált, másrészt alig létező történelmével, félreeső, úgy igazán senkit sem érdeklő, negyed-magyarországi területével teljesen a periférián van. Még elnevezni se lehetett saját maguk akarata szerint. Egyáltalán nem látom a kibontakozás útját az ország előtt. Mivel, hogyan, mikor, merre...

...Zrze közelében már szép lesz az addigi, sárga, szürke, semmilyen táj (egyébként eddig a Prilep-Bitola közti, és a Prileptől idevezető út volt az, ami nem volt érdekes). Az apátság azonban egy már alaposan zöld, szinte vízszintes 'tetejű' hegylánc oldalában áll, egy hatalmas sziklaszirten. Pelionos az épületkomplexum, és ahogy ortodoxiában (is..), ide jut pénz, remek állapotban van. A helyszínt a hatodik századig vezetik vissza, a mostani legöregebb temploma 14. századi. A falakon található freskók eredetiek, míg az oltár melletti ikonok másolatok, de megvannak az eredetiek is - azokat Skopjében őrzik. 

Mindezt, és még egy kiadós, történelmi és politikai beszélgetést a helyi, fiatal paptól tudom meg, aki leszólított, és aki nagy örömmel fogadta magyarságomat: tanult nálunk (Budapesten és Szentendrén), szeretett itt lenni, még azt is tudta, hogy nekünk sokat jelent Kolozsvár (ahol szintén járt). 

Megtudom még, hogy miért van az, hogy a macedón falvakat nem uralja úgy a templom, mint például itthon. A sok évszázados török uralom alatt, ha épültek is ortodox épületek, azok nem emelkedhetnek a mecsetek fölé. Így kívülről gyakran tűnnek földszinteseknek, ám ha bemegyünk kiderül, hogy tágasak azok - csak éppen lefelé. 

Az ember sosem tudhatja: eddig a monostorig el sem akartam elsőre jönni. Szerencsére másképp alakult. 

A Treskavec monostor jóval közelebb esik Prilephez. A Markovi Kuliban (vagy Markovi Kulin?) van. Ez egy, a Pelagonija medencéből hirtelen egészen 1400 méteres magasságig kiemelkedő sziklatömb, szikla hegység, szikla masszívum; ennek tetejére épült a hely. Mivel tök hirtelen kell jó ötszáz méteres szintkülönbséget leküzdeni, az út vége felé egyértelműen egyes fokozatot igényel a bérelt Corsa.

Egészen lebilincselő sziklaképződmények szegélyezik az utat, ezek színezik a tájat az itt nagyrészt hiányzó, mondjuk fél méternél magasabb növények helyett. Ikarián láttam hasonlókat, csak ott jóval kisebb területen voltak csak. 

Az apátság felújítás alatt van épp (őszintén szólva: nem döntöttem el, hogy felújítás ez, vagy egyfajta, amolyan sisak-jellegű védelem, állagromlás-lassítás csak.. :) ), mindenesetre az ótemplom nekem jóval 'óbb', mint a zrzei (miközben a helyzet az, hogy a jelenlegi állapot mind a kettőnél 14. századi).

De a legjobb az, hogy a monostoron hátul ki lehet menni a sziklákra, ahonnan teljes szélességében tárul fel Markovi Kuli zöldes sziklás fantáziavilága:

Az a jó ebben az országban, hogy igen sokfelé vadregényes, gyönyörű vidéken lehetsz és mehetsz. Azt nem mondom, hogy érintetlen, mert sajnos nem az: a lábad elé ne nagyon nézz. Az szinte mindenütt szemetes. Ha picit kitágítod a perspektívát, akkor viszont le fog taglózni számtalanszor, amit látsz. 

Például, csak úgy hajtottam a reptértől Prilep felé az autópályán - vagyis, amit annak neveznek. Merthogy a Skopjétől délre vezető pálya kb. Velesig egészen balkáni megoldást jelent. Ugye, az ország szegény, ellenben a transzfer forgalom nagy (délről, Görögországból, például Pireuszból kaminok sokasága tart északnak, miközben nem elhanyagolható a vendégmunkás forgalom, és nyaranta az észak-görög nyaralásra utazók száma sem), így autópályára feltétlenül szükség van. Megoldás: csinálunk (északi irányba) egy, a szabályoshoz egészen közelítő félautópályát, egyrészt. A régi, kétszer egysávos főutat pedig egyirányúvá tesszük délnek, és kinevezzük a pálya jobb oldalának. Így. :) Persze, így leállósáv nincs, gyakran a korlát is hiányzik. Régi főút, így alagutak helyett megkerüli a hegyeket az út, így rendre 50-70 km/h-s korlátozások is vannak, annyi és akkora kanyarok vannak. Persze így az oda- és a vissza irány tök más nyomvonalon halad, nem is látni a másik oldalt, az valahol a hegyek túloldalán kanyarog, sok km-rel keletre.

Na, szóval autózom délre, meg-megállok fényképezni, miközben sorra jönnek a de-meg-kéne-állni helyek. Például az út melletti folyóvölgy túloldalán, a sziklába harapva ékeskedő (bár igazából inkább: megbújó) kis monostor, a (mint kiderült) Sveti Bogorodica.

Álomszép a pár perces séta is oda. Lent a zuhogó víz, ami felett egy izgalmas, fa függőhídon kell átkelni, a színesedő növényzet beborítja és a hegyek csúcsáig hatol. A híd pedig pontosan úgy viselkedik, ahogy egy ilyennek kell: ring össze-vissza, mozog minden irányban, stabilitásról nincsen szó. 

Magához a monostorhoz egy tanyán keresztül vezet az út. Ott egy - mint kiderül - katolikus albán néni él (egyedül, illetve három kiskutyával); szóval eléggé kimaxolta a kisebbségi létet. Ő nyitja ki nekem a templomot, ahol figyelemre méltó a mennyezeti, részben látható freskó.

...Vagy a Mladost-tó. Mondjuk maga az 'ezero' nem nagy szám, hiába vártam valamiféle Mavrovói-tóra. De azért, egy: itt már késő ősz van... A nyári erdőtűz tette meg a hatását, alaposan megváltoztatva az addigi, sűrű, erdős tájat. 

 Kettő: van villanyoszlop a vízben. Mi baj lehet belőle.

Három: itt egy gát, ami már nem üzemel. De mint a sísáncok Boszniában, lezárva nincs. Bemehetsz, lemehetsz (ha mersz) az aljára, uniós hülyevédelem nulla. 

...Esetleg a Tikvestiko-tó, pontosabban víztározó, mely a Crna Reka, vagyis Fekete folyó vizét fogja fel - és engedi tova a hatalmas gát északi oldalán. Mondjuk most nagyon kevés a víz benne; ez lemérhető a partvonal kiességén is, de az itt is megtalálható betontölcséren is, amit a Mladost-tónál már mutattam. Ugyanis megesik, mikor ennek felső pereme a vízszint, ahogy azt tavaly tavasszal a Debar-tónál már láttam.

...Végül csak befut az ember Prilepbe, amiről pedig fent már elmeséltem. 

A Pelister Nemzeti Park az egyik legismertebb (macedón szinten legismertebb) helye az országnak. Ebben a tárgykörben persze messze-messze vezet Ohrid, ami tényleg viszonylag széles körben ismert. Aztán jön ez, sokkal-sokkal lemaradva.

A park tulajdonképpen a Baba hegységet foglalja magában; ennek csúcsa a Pelister, 2612 méteren. Ide fel is lehet túrázni (difficulty: hard), ahogyan azokra a helyekre is, amire én igazán vágyom, ám most mégis elengedem. Ez pedig két csodálatos tengerszem, melyeknek elnevezésén nem dolgoztak sokat. Ez az egyik, a Malo Ezero - vagyis Kis tó,

Ez pedig a másik, a Golemo Ezero, vagyis Nagy (illetve, mit nagy!; még nagyobb:) ) tó. 

Csak éppen még a legrövidebb úton is 14-17 km hosszúnak és négy-hat órásnak írják (a nagyobbik vízig; a kicsi még messzebb van), miközben 1060 méterről 2420 méterig kell feldöcögni. Ez a teljes napom betakarná, feltéve, hogy egyáltalán képes vagyok rá. :D 

Úgy döntök tehát, hogy erre egy másik utat tervezek majd (a jövő tavaszi laziós tervem itt gellert kap), és most kisebb kirándulásokat csinálok meg a park több részén. Jó: összesen két részén. 

Az első a park központjának tekinthető Infocentertől indulói piros, 'rocky trail' (autóval behajtás a parkba 50 MKD). Vagyis, annak egy része, mert az is 15 km per irány. Pedig állat lehet, ez vezet a hegy egyetlen,csak gyalogosan megközelíthető falujába, Mazovistébe, ami egészen autentikus még fotókon is.

Teljesen őserdei hatást kelt az út. Az első felében, mely a Hotel Molikától az itt található (kinézetre ma már csak elvi) sípálya pihenőjéig tart, a valóban sziklás talaj alig érződik, köszönhetően a puha, rekortán hatást biztosító tűlevél-szőnyegnek. A sűrű erdő a vadmálnát és a párás környezetben burjánzó, sokszor mellkasig érő, most októberben ezer árnyalatban mutatkozó páfrányokat engedi be maga alá. Itt-ott előtűnik a Pelister kissé vulkanikus hatású hatalmas meredélye is...

 A sajnos végét járó (vagy már azon is túljutó?) Kopanski 'síközpont' most piknikező hely...

...Hogy innen tovább folytatva a sétát Palisnopje felé, az erdő hangulata hirtelen jelentőset változzon. A síelős fennsíkig a madarak és az emberek hallatták hangjukat. Erre tovább utóbbiak már nem igazán jönnek, így a hangjuk is elmarad, ez oké - ám madarak is 'alig voltak', vagy ha mégis, akkor teljes csöndben voltak. Aljnövényzet semmi, hogyan is lehetne: így hirtelen úgy gondolom, én életemben nem jártam.ennyire sűrű erdőben. Teljesen tiszta az ég, de a nap alig süt be, és még ebben a tökéletes időben is bizony kísérteties a hangulat...Sokkolóan gyönyörű ez az ország. 

Palisnopjénél visszafordulok: úgy két-három km-t jöttem mindössze, de ezalatt is sikerült az infocenter 1265 méteres magasságától úgy 1800-ig feljönni. 

A másik kirándulási célom pedig a tavak felé futó keleti út eleje, Nizsepolénál. Előbb még elmegyek a burkoltút végéig, ahol szintén sípálya van (ez üzemel is a szezonban). Ámulatba ejtő az utazás. Masszívan kétezres hegyek emelkednek, jobbra patak csobog, kisezer formában és színben játszik az őszi természet. Figyelem-felhívás: ami a képeken sárgás, barnás, az tulképp mind egy az egyben páfrány. Fel a hegyek csúcsáig, áthatolhatatlan sűrűséggel.

Aztán megpróbálkozom a túraúttal. Van értelme: megbizonyosodom magam is arról, amiről ezen a blogon olvastam, miszerint jelzés még véletlenül sincs. Így ide mindenképpen használható track-kel kell jönni; khm, vagy utána kell nézni, hogy a nemtommár hol olvasott landroveres túrát a tengerszemekhez hogyért is adják... ;)

Amíg eljutok: immár rajtam túlnőnek a páfrányok, teljesen vadregényes a vidék, de felmenni a csúcsra tényleg komoly kihívás szerintem.

Végül Mariovo. Ez Macedónia egyik tájegysége, mely a Bitola és Prilep közötti úttól délre terül el, egészen a görög határig. Mondjuk ez így kissé slendrián, mert a jelzett úttól még vagy harminc km-t kell jönni a Pelagonija medencében (teljesen jellegtelen területen), hogy elérjük a mariovói dombokat.

Nevének van eredete, legalábbis mondailag. Egy bizonyos Mariáról lett elnevezve, aki szépségesen szép volt. Olyannyira szép, hogy az akkori helyi elöljáró török pasa (asszem pasa) figyelmét is felkeltette, aki minden körülmények között nejének szerette volna tudni a hölgyet. Aki viszont ellenállt és nem adta be a derekát jó sokáig. A pasa csak nem adta fel a dolgot, míg végül egyezség nem lett: oké, elmegy pasánénak Maria, ám cserébe nem lesz ottomán a lakóhelye olyannyira, hogy még mecsetek sem fognak épülni ott. És így lett. :)

Közigazgatásilag nem egységes, négy megyére is jut belőle, inkább amolyan földrajzi, történeti fogalom. Mint nálunk mondjuk a Mezőség. Csak ez hegyes, nyilván. Szétszórt települések pettyezik, és tulajdonképpen érintetlen természet jellemzi a hegyoldalakat. Előbb a nyugati részein barangolok, hogy megnézzem magamnak az ún. Movie Bridge-et. 

A hegyek eleinte még dombok, és kb. ugyanolyanok, mint Észak-Görögországban, mondjuk Szaloniki felé. A kivétel, hogy hiába fekszik Macedónia az olasz csizma sarkánál hosszúsági fokilag, itt a lombhullatók annyira uralkodók, mint nálunk, örökzöldek alig-alig vannak.

Aztán hamarosan erdősebbé is, magasabbá is válik a táj, egészen szenzációs környezetben falom a kilométereket. Hm, inkább a métereket: sok a kanyar, az út lényegében egy sávos, nagy sebesség nincs.

Áthaladok az errefelé még igen sebes Crna Rekán - itt képeslapra illő a táj, hogy lassan felkapaszkodva a fennsíkszerű hegyhátra ismét kiesebbé váljon a környezet, egyre erősebb sziklás beütésekkel...

...Mígnem egy balos lekanyarodás után befutok Zovicsba. Vagy Zovichba. Vagy Zoviќba. Ahol természetesen teljes a nihil és a jövőtlenség. Zsákfalu, kb. kéttucatnyi házzal, melyeknek elenyésző számban van üveg is az ablakaikon. Állattenyésztés van itt valamennyire, és mivel innen már csak kétszáz méter a híd, működik egy büfé is. Ami egy ház udvara, az itt lakók üzemeltetik, hátha a napi szerintem kb. tizenöt, jórészt macedón látogató betér valamire. Mindenesetre magam is megtestem ezt jól: kemény hétszáz forintért eszem egy cevapot-cevapcicit, előttem szeletelt és kisütött krumplival, és iszom egy kólát (utólag teljesen ledöbbentem, hogy ez messze nem hirtelen ötlet: egy teljesen okés weboldal is támogatja az üzletet...)

A híd nem öreg, csak annak néz ki. Az ötvenes években építették, miután a faszerkezetű (ottomán időkben épült) régi, egy áthaladó ökrös szekérrel a hátán a mélybe zuhant. Pedig az itt élőknek mocsok fontos volt, lévén csak itt tudnak átkelni a nagyon komoly sodrású Gradeska folyón, és tudják elérni Mariovo keleti részeit (autóval ez ma is mission impossible: bár pár km innen az R1107-es műút, két órás kanyart kell abszolválni ehhez...).

A sodrást és a hidat kihasználva malom is üzemelt itt évszázadokon át, az épület ma is megvan, teljessé téve a hatást. Ami vad, ősi, természeti. 

És hogy miért Movie Bridge? Nos, a 'Por' című film készült itt, Joseph Fiennes-szal a főszerepben, ennek hatására lett ismert célpont (rendezője a New York-ban élő Milco Mancevski, akinek az 'Eső előtt' című filmje Arany Oroszlánt kapott és Oscarra is jelölték a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában).

Vége. Továbbra is azt mondom: menjetek Macedóniába, kétség kívül, jól.