Lanzarote. A harmadik naptól a hazautazásig

Előzmények itt.
Harmadik nap

E nap reggelén Haría felé indulok, ami a legnagyobb település a sziget észak-keleti végein. Az ezer pálma városának nevezik, merthogy annyi van ott ebből. Mondjuk sziget-szerte ez a fa a természetes növényzet első számú helyettesítője: kertekben, utcán, körforgókban, mindenhol van belőlük rengeteg. Igaz, Hariában aztán tényleg mindenhová ezt ültették, de ezzel együtt sem éreztem jobban ezer pálmásnak, mint Costa Teguisét. De ez mindegy is, mert itt (és erre) vannak egyébként is fák, mit fák, fasorok! Méghozzá abszolút igaziak, nagyok, árnyat adók! Ilyen hely tényleg nem nagyon van még egy ezen a szigeten. :)

Ebben a 'városban' élte utolsó éveit Cézar Manrique, egy általa tervezett villában. Ez látogatható is, tervben is van, de csak később, délután jövök ide vissza, mert mikor odaérek, még messze a fél 11, amikor is kinyit.

Haríából pár perc elérni a Mirador del Ríót. Ez is Manrique tervezte építmény, ami pedig az ember szeme elé tárul, az szenzációs. Ilyen:

Két úton lehet megközelíteni, mindkettő Yenél kanyarodik el az LZ-201-es útról. Legalább egyik irányba muszáj ezt az LZ-202-esen megtenni! Ez egészen a sziklafal szélén megy fel, olyan de olyan kilátást biztosítva egyrészt a sziget északi oldalára, másrészt szemben nem csak La Graciosára (milyen nagyszerű már, ahogy a sziget nyugati végén közvetlenül a tengerből emelkedik ki egy vulkánkúp...), de az egész Chinijo-szigetvilágra, hogy úgy igazából a Mirador 4.50 eurós belépődíja akár meg is spórolható az ufb-nak. :)

Innen Ozora felé vettem az irányt. Ez egy kicsi hely, semmi különös egyébként; innen indulnak naponta sokszor hajók La Graciosára, vagyis egy napos program is tervezhető a szomszédos kis szigetre. Mondjuk nem olcsón, mert a kb. negyedórás hajóútért 20 eurót kérnek retúr. Nekem most nem is a sziget legészakibb lakott települése az első számú cél , hanem a falu déli partvonala, Caletón Blanca. Itt a lávakövek között természetes medencék alakultak ki, fehér, néhol halvány sárgás homokkal a fövenyben. Nem mély, max. derékig ér, ezért érezhetően melegebb is, mint a nyílt óceán. Így alkalmas arra, hogy egy magamfajta átlag európai is megmártózzon benne, főleg, hogy ma 24 fok van árnyékban, ami viszont (már hogy árnyék) itt még véletlenül sincs.. :)

Egyébként a Haría-Orzola út is nagyon ott van. Ez is zöld (lanzarotei értelemben :) ), és ez a tűzhányókkal és a kisebb-nagyobb sziklaképződményekkel együtt igencsak vonzó, sétára (őszintén szólva, inkább a napi futás lebonyolítására) csábító összképet eredményez. Persze ez relatíve zöldesség nem meglepő, hiszen ez ugyanúgy a Malpais de la Corona vidéke, amin tegnap a lávabarlangoknál már jártam.

A nap érdemi részét a Manrique-villa megtekintésével zártam. 10 euró a belépő, bevallom, itt én morfondíroztam kicsit, beruházzak-e, mert mégiscsak egy lakás végigjárásáról van szó. Végül nem bántam meg a döntésem. Az anyagi függetlenség itt egészen egyértelműen, magától értetődően, természetesen találkozott a különleges, egyedi, na és legfőképpen jó ízléssel. Sajnos belül nem lehet fotózni (nem igazán értem az okát), de azért fellelhetőek fényképek a neten, ha máshol nem, hát a ház weboldalán.

A nap 'nem érdemi' részét pedig azzal zártam - kevéssé meglepő módon -, hogy innen haza autóztam. Ám ezt kis kitérővel tettem.
Ugyanis elautóztam még előbb Tabayesco felé az LZ-207-esen. Itt gyakorlatilag egy egykori tűzhányó egykori kráterében kanyargózunk, ami szintén eléggé zöld, sőt, komolyabban művelt is (szenzációsak a hihetetlen magasságig felérő teraszok), és lenyűgözőek a formák és a 'kilátások'. 

Innen már tényleg hazafelé indulok az LZ-10-esen, ami szintén fejkapkodós út. Hol itt, hol ott van valami kihagyhatatlannak tűnő kilátás, sziklaforma, meredély, szakadék. Az út talán legmagasabb pontján van egy étterem, előtte kilátó. Onnan pedig belátható szinte az egész kráter maradvány, ahol az előbb autóztam; ez kicsit meglep, mert lentről nem vettem észre, hogy lenne felül bármi is. :)

Negyedik nap
Az első teljes napon kimaradt Papagayo stranddal kezdem a napot. Vagyis, igazából nem egy strandról van szó, hanem kisebb-nagyobb öblök sorozatáról, melyek közül az egyik a Papagayo. Közös nevezőjük a szépséges kékes-zöldes víz és a finom, sárga homok. Ettől eltekintve a szigetnek ez a sarka a legkiesebb, viszont viszonylag sík, ezért úgy döntök, remek a hely egy kiadós futásra. Így a playák felfedezését mozgás közben teszem meg, az egy óra pont elég is négy-öt-hat öböl megtekintésére. 

Persze nem sietek sehová, így a futás után csak egy kiadós ejtőzés után indulok tovább a Timanfaya irányába. Na nem újra a parkba, hanem azon túl, Mancha Blanca és Tinajo felé.

Nos, egy szemet nem lett kisebb a wow-faktor a két nap alatt azon a részen, ahol már jártam, és a timanfayai bejárat után, Tinajo felé is marad ez a szint. Sajnos megállni csak igen ritkán lehet, de lépésben haladni azért szabad, mert muszáj alaposan körbenézni, minden színt, formát az emlékek közé vésni.

Tinajo/Mancha Blanca kedves kisváros(ok), persze abszolút jellegzetesen lanzaroteiek. Sokkal kevésbé az La Santa. Ez az óceánparti halászfalu meglepően szakadt és rendetlen, teljesen szokatlan ez itt. Más kérdés, hogy ez nem biztos, hogy a hangulatára rossz hatással van, de ez már az én perverzióm. És vegyük észre még azt is, már úgy hangulatilag is, hogy itt a zöld zsalugáter és ablakkeret kékre cserélődött! :)

Ez a térség (is) szörfparadicsom, folyamatosan jönnek a sokméteres hullámok, ennek megfelelően kicsit arrébb, a Club La Santa környékén néhol annyi szörfös van a vizen fekete neoprém ruháikban, mintha egy pingvinkolónia uralná ott a vizet. 

Fura még itt a fenti szállodakomplexum előtti lagúna. Nem tudom, hogy alapvetően természetes-e, csak formát adtak neki, vagy teljesen mesterséges az egész, de fura szerzet valahogy. Például nem értem igazából, mi végre a partjain az a sok, lávakövekből kirakott, vagy homokkal, vagy vulkanikus hamuval megtöltött körforma, bástyaforma. Egyébként vízisport iskolaként működik. Érdekes hely mindenesetre.

La Santától Soo-n át Caleta de Famarába autózom, és egyszer csak, valahol Soo után ledermedek: az út két oldalán talaj van! Nem vulkanikus hamu, hanem talaj. Jó, mint otthon a Kiskunságon, szóval igencsak homokos, de akkor is. Még fóliasátor-váz is felfedezhető. :) Egyébként ez az út is nagyon király. Előttünk az óceán, körben a sárgás, homokos talaj mindenütt, és attól függően, hogy merre nézünk, vulkánok kúpjai vagy a Famara los gigantesi értelemben is figyelemre méltó hegyvonulata zárja a horizontot.

Ez a Famara egyébként az a hegy, melynek északi oldala zárta le déli irányban a kilátást tegnap, a Mirador del Ríónál (remélem a helymeghatározás világos :) ). Itt, a déli oldalán egy hatalmas, homokos (keverten sárga és fekete) strand húzódik, ami nagyon király. Hullámos, szép színű, tényleg nagyon tágas, és a déli végében fekvő Caleta de Famara pedig egy igen hangulatos kis falu. Na ez sem része a lanzai terepasztalnak, amit a zöld festék kékre cserélésében is kifejezésre juttatnak (persze máshol sem uralkodik egyedül a zöld; csak itt a kék túlnyomó többséget alkot). A mellékutak sincsenek burkolva, homokosak csak, ahogyan a vendéglőknél is a homokba vannak csak kihelyezve az asztalok és a székek. Most nem mondom megint, hogy görögösen, de egyébként görögösen. :)

...És ugyanaz, fentről...

A Las Nieves kápolnánál és környékén, a Famara tetején vagyunk, a Teguise-Haría útról lehet lekanyarodni ide (tábla is mutatja). A főúttól idáig virágzó domboldalak között, egy fennsíkon autózva érjük el a kápolnát, már az is nagyon ott van, de ez a kilátás is szenzációs. Komolyan nem tudom eldönteni, a Mirador del Ríónál látottak, az LZ-19-esen, a bárnál látható kilátás vagy ez a lanzarotei legesleg. Mondjuk itt az idő is speciális, mert olyan sebességgel közlekednek a felhők, különböző magasságokon, mintha azt egy 3D közlekedési rendszerben tennék, vagy mintha egy time-lapse videót nézne az ember.

Ötödik nap

Utolsó előtti teljes napom az első, mikor a napsütés helyett komor felhőkkel virrad fel a reggel. De hamar tisztulni is kezd, és a délelőtt közepére, mire  felérek a Los Cuevos vulkánhoz, már szinte zavartalan a napsütés és egyre komolyabb a meleg. Útközben áthaladok a La Geria nevű tájegységen, mely a helyi Tokaj. Állítólag egész jó borokat produkál, ezt se megerősíteni, se cáfolni nem tudom, nem értek hozzá.
Viszont az tuttiság, hogy nagyon jellegzetes, ahogy ültetik a szőlőt! Egy elég mély lyukat ásnak a vulkáni hamuba, abba kerül a tőke, majd vastagon betakarják. Egyrészt ez a hamu nagyon porózus, másrészt különösen jó abban, hogy megtartsa az éjszakai és a hajnali nedvességet. Mivel eső elvétve esik, így a növényeknek ebből a folyadék mennyiségből kell gazdálkodniuk. Nem is nőnek nagyra, inkább az eperszedéshez hasonlítható a szüret, lévén felfelé mindössze 30-40 centiig nőnek. Igaz, ennek a szél is az oka, ezért építenek lávasziklákból többnyire félköríves védművet minden egyes szőlőtőke köré...Nem egyszerű ipar, na.

Szóval, Los Cuevos vulkán. Ez az LZ-56-os út mellett található, és ez volt az első, ami kitört abban a 18. századi sorozatban, mely a Timanfayát létrehozta. A vulkán körül sétaút van, sőt nem csak körül, mert magába a kráterbe is be lehet menni. Könnyű a terep, így nem hagyok ki itt sem egy futást, mondjuk az első kör mindig megszakad a fényképezés miatt, de teszek még egyet, hogy azért valódi mozgás legyen a végére. Futás közben eszembe jut, mire is emlékeztet engem ez a kies vidék. Nem is csak konkrétan itt, de jó pár másik helyen is a szigeten. A Csillagok háborúja/Ébredő erő elejére, ahol a Jakku bolygón látjuk a földbe zuhant, nagyrészt már a föld alá került egykori csillagrombolót. :) Szerintem kicsit ez is ilyen, csak még több idő óta tart az elenyészés, és itt eróziónak hívják. Na mindegy. :)

De vissza kicsit La Geriába, hogy folytassam egy kicsit ezt a gondolatkört. Írtam előbb a szőlőművelésről, na néhol ez is olyan hatású, mintha egy sci-fibe csöppenne az ember. :)

A nap további része már csak ejtőzés Famarán - talán el is aludtam a homokon, de álmodni biztosan álmodtam -, majd újra felmentem Los Nieveshez teljesen napfényes fotókért, illetve a Lago de los Clicoshoz megfelelő irányú napfényes fotókért

Hatodik nap

Arrecife, a sziget fővárosa nem egy különleges hely, igazán komoly látnivalóval nem is büszkélkedhet. Nem is túl nagy. Van azért szállodasora, előtte szép, pálmafás, homokos, szélvédett partja, pálmafás parkja, óceánparti sétánya (mely egészen a szomszédos Playa Hondáig nyúlik), és két kicsi erődje, melyek múzeumoknak adnak helyet. A városközpont szélén fekvő San Gábriel várostörténetinek, a kikötő melletti San José modern képzőművészetinek (4 euró, a 6 helyszínes bérlet jó rá).

Mikor megláttam az óceánparti sétányt, már tudtam, futás közben nézem meg a várost. :) Ami mondom, összességében nem nagy szám, nem hiszem, hogy tömegek érkeznének Lanzarotére a fővárosa miatt, bár azért ez az alábbi kis csónak-kikötős öble határozottan hangulatos. 

Innen az orzolai öblökhöz indultam napozni, pihenni, viszont Arrietánál feltűnt, milyen élénk élet van a partjánál. Így ide is betértem, tettem egy kört a városban (ööö... görögös/kikládos? :) ), majd olvasgattam a sötét sárgás, barnás homokos beach-en.

Arrietával gyakorlatilag összenőtt Punta Mujeres, aminek partjainál természetes lávaköves medencék alakultak ki. Persze ma már vannak kis kiépített lejárók is hozzájuk, bennük pedig gyönyörű kék a víz, és többnyire homokos a föveny. Egyébként a második napomon, amikor a lávabarlangokban is voltam, jártam már itt, de akkor a másik oldalról közelítettem, és onnan nem volt igazán érdekes. Olyannyira nem, hogy szóra sem tartottam volna érdemesnek. Ám lentről, Arrieta felől érkezve nagyon is annak tartom! Remek épületek a partvonalon, tényleg szép a víz nagyon, és van benne valami különleges, hogy az ember szinte a lábát áztatja a nyugodt medencében, kis halak veszik körül, miközben pár méterrel arrébb morajlik az Atlanti-óceán.

Főként lehet szó itt a megmártózásról, mert hasonlóan az orzolai Caletón Blancóhoz, itt is jóval melegebb a víz, ami fürdésre is csábít, főleg, hogy az első két nap változóan felhős-napos, 20-21 fokos időjárásához képest is nagyon belecsapott a lecsóba a meleg. Ami egy éve Gran Canarián elment az ottani első két-három nap csapnivaló időjárásával, az most kamatokkal együtt visszajött. Végig remek idő volt Lanzarotén, az elmúlt 3-4 napban egyenesen szenzációs.

A hazautazás napja

Puerto del Carmen parti sétányán futok el a reptérig, ugyanis itt hasonló szpotterkedésre van mód, mint a korfui reptérnél. A futópálya tulajdonképpen az óceánig ér, úgyhogy a fejünk felett húznak el a gépek. Egy gond van csak, jóval ritkábban, mint Korfun (meg egy kicsivel magasabban is vannak :) ). Visszaúton egy kis carmeni kertváros, és irány a reptér.

...A konklúzió pedig a hazafelé tartó repcsi fedélzetéről érkezik. Nos, fenemód bejött ez a végtelenül kies, szürke, barna, vörös, zöld színű sziget. 

Biztosan hozzátett ehhez az egészen káprázatos időjárás is. Ez a negyedik kanári utam volt, mindegyik télen, és a tavalyi gran canariai tartózkodás két-három napja kivételével nem lehetett okom a panaszra eddig sem. Na de az idei időjárás sokkal de sokkal jobb volt! Az első két, igazi tavaszi nap után (ha olyan marad, akkor is teljesen elégedett lettem volna), öt, legalábbis kora nyári jött. Talán ez is hatással volt arra, hogy ahol csak talajszerű valami borította a földet, ott harsogott a zöld, és sokszínű tavaszi virágok nyíltak mindenütt.

Módfelett izgalmas a megszámlálhatatlan tűzhányó, felismerni (ha esetleg eddig nem sikerült), hogy a kopárság is mennyire színpompás, változatos, és szájtátósan gyönyörű lehet. Mindehhez pedig hozzáadódik, vagy hozzákapcsolódik egy kezelhető méretű, emberléptékű, a természettel szimbiózisban élő világ.

Mindezt pedig, mintegy ráadásként, minden egyes összetevőjében nevetségesen olcsón kaphattam meg.

Remek utam volt.