Montenegró

Az utazásról, és az utazás során érintett városokról (Mosztár és Dubrovnik), itt írtam.

...Igazából elkéstem már ezzel.
Évekkel korábban kellett volna ebbe az országba utazni.
Amikor még legalább részben rejtett volt a tengerparti része is, amikor még a tengermelléken vezető főút jobban ki tudta szolgálni az igényeket, amikor még nem olyan megoldásokban gondolkoztak, hogy zárt luxusszálló legyen a montenegrói tenger legszebb szigete.

Vagy éppen el lehetett férni a tengerparton.

Mert az ország valami elképesztően gyönyörű. Persze, a Kotori-öbölről mindenki hallott, feltételezésem szerint kevesen lehetnek azok, akik megnézve fényképeket a helyről ne kívánkoznának oda. De Kotoron (és a tengermelléken) túl is van élet, a hófehér hegyek, a hol sűrű, hol ligetes erdőségek-pagonyok, a néhol alpesi, néhol egészen kis-ázsiai tájak és települések mind-mind ámulatba ejtőek; és mindenképp megvan a romantikájuk. 

De e romantika megtalálásához ma már szerintem nagyrészt el kell hagyni az öblöt. Vagy nagyon főszezonon kívül kell odamenni.

..Én ugyanis augusztus legvégén-szeptember legelején voltam, és az én tűrőképességem ez a már kvázi utószezoni állapot is próbára tette. Már ami a tömeget illeti. Aminek persze tudom, én is része voltam, mindig ambivalens helyzet ez. Mégis, amikor a verekedés határán van az, hogy átcsússzanak az emberek a kotori városkapun, amikor végtelennek tűnő autósor araszol Budva és Kotor között, amikor a plavi horizonti beachnél a parkolójegy ellenére sem lehet egy sima szeptemberi hétköznap helyet találni, akkor azért már nehéz volt lelkesnek maradni.

Pedig Kotor nagyon jó hely. Ráadásul ha sikerült bejutni, akkor már azért jobban eloszlik a tömeg is (vagy legalábbis van lehetőség arrébb menni, letérni picit az elsőrendű turistajáratokról). Nem egy makettszerű város (Budva óvárosa például az; lesz majd szó erről a későbbiekben), a komoly, turizmus általi leterheltsége ellenére is láthatóan élő település. Az egykor a rómaiak által alapított városnak az évszázadok során rengeteg gazdája volt, melynek eredménye a mai helyzet: a különbözőségek együttélése, legyenek azok építészeti stílusok, emberek, kultúrák...

Régi város, nagyjából mediterránnak tekinthető környezetben, intenzív olasz múlttal. Ennek megfelelő a településszerkezet is, szűk sikátorokkal, sok templommal, villákkal és palotákkal...És ma már hihetetlen számban oroszokkal, akik nagyon úgy néz ki, az új Nizzát tervezik megcsinálni itt.

Mivel a város környezete szenzációs, mindenképp érdemes felülről is megnézni. Erre két megoldás is van. Az egyik a várostól távolabbi, a Lovcenre/Njegusba menő szerpentin, a másik pedig a közelebbi, vagyis a kotori várba történő felséta. Utóbbinak két "bejárata" van, nehéz eltéveszteni őket, ráadásul városszerte vannak kihelyezett térképek, utat mutatók is, úgyhogy senkinek sem lesz probléma megtalálni a helyes irányt. A feljutással magával mondjuk még lehetnek, viszonylag érezhető túráról van szó, jó meredek az út, és annyira nem is rövid. A kilátásért viszont megéri leküzdeni a nehézségeket. Elsősorban mondjuk akkor, ha nincsenek a környező hegyekben hetek óta erdőtüzek...

...Most viszont voltak, így az öböl alig-alig volt látható a füsttől, igazából 'csak' a városban lehetett érdemben gyönyörködni.

A városban gyönyörködés sem kevés persze, de hogy mennyire indokolt volt a csak kitétel, azt mutatja a (szerintem a fényképeken is látható) különbség ahhoz képest, amikor a lovceni szerpentint jártam be. Tartózkodásom közepén jött egy hidegfront, ami a tengernél igazán sokat nem jelentett (egy délutáni záport, kicsit hűvösebb estét, de másnap már visszatért a nyárias idő), a hegyekben azonban igen: eloltotta a sok-sok, zárványként fellángoló tüzet és kitakarította az akkor már hetek óta halmozódó füstöt az öbölből. Komolyan leírhatatlan volt a változás, a környék, hm, a környék váó-faktora pillanatok alatt hatalmasat nőtt, és én is mindjárt jobb helynek láttuk Montenegrót. 

Sokan ijesztgetik a látogatókat ezzel a szerpentinnel, szerintem ez túlzás. Persze, keskeny, és láttam már jobb minőségű utat is, de az az igazság, hogy rosszabbat is bőven. Sima személyautóval is simán járható, nincsen gond vele. Hozzáteszem azért ismét, hogy a főszezon más helyzet lehet: ugyanis nagy turistabuszok is jönnek-mennek rajta, és rosszkor, rossz helyen találkozva egy busszal bizony előfordulhat, hogy kell tolatni pár tíz métert.

Ez az út persze nem csak azért van, mert innen sokkoló a kilátás a Kotori-öbölre, hanem azért is, mert a Lovcenen található Petar Petrović-Njegoš mauzóleuma. Ő egy 19. században (mindössze harminchét évet) élt, montenegrói püspök, költő, filozófus, sokan őt tartják a montenegrói nemzettudat atyjának. A mostani mauzóleum helyén ő építtetett egy kis kápolnát a Jezerski-hegy gerincére, állítólag azért, mert innen szép időben a fél ország belátható. Nem tudom, hogy ez így van-e, de hogy tátva marad a száj, az biztos. Pedig 'befelé' nézve persze nincsen már tenger, meg öböl: csak a hófehér hegyvonulatok a zöld sapkáikkal és mellényeikkel mindenfelé... 

Innen Cetinjén keresztül a Shkodrai-tóhoz mentem, ami talán a leginkább lenyűgöző, legkülönlegesebb része volt az utazásnak. Ám mielőtt erről írnék, még gyorsan 'körbeszaladok' a Kotori-öblön.

Perast szintén a leggyakrabban fényképezett helyszínek között szerepel. Messze nem véletlenül; számomra a leghangulatosabb városka volt itt. Igaz, nagyon jó időben, a reggeli órákban kaptam el, márpedig a reggel általában is jól szokott állni a városoknak. Perast csendes hely, még ha napközben a sok áthaladó, jövő-menő turista be is tölti a rendelkezésre álló tereket - na meg nagy számban hajókáznak ki a városka előtt található két szép kis szigetre, a természetes Szent Györgyre (rajta kolostor és egy régi temető) és a mesterséges Szirti Madonnára.

 

Az öböl lényegében végigautózható, sőt, rendre a parton fut 'a' főút. A Kotorral szemközti oldalon, a Jadranska Magistrala Kotor és Tivat közötti részén ez nem így van. Mármint, az út a parton fut nagyon is, csak messze nem fő-. A keskeny, közvetlenül a part mentén húzódó utacskán nem nagyon lehet haladni, nagy része 'lakott terület' is. Más kérdés, hogy nem csak nem lehet haladni, de nem is érdemes. Nagyon kellemes, nyugalmas rész ez, szép kilátással a kotori oldalra, Kotorra, Perastra. Gyakran egészen picike, de fürödhető, kvázi 'városi' partok mellett haladok, és tényleg mind az épített, mind a természeti környezet nagyon de nagyon magával ragadó. És ez itt a lényeg: a magával ragadás. Muszáj megállni kávézni, kiülni az öböl partjára valahol, lelassulni picit. Azt hiszem, valahol errefelé szállnék meg legközelebb.

Ha pedig ezen az úton, a Gospe od Anđela monostornál elérve az öböl legszűkebb 'folyosóját' délre fordulunk, elérjük Tivatot (mely  egészen nagyvilági lett a modern, még igencsak fiatal yachtkikötőjével - ha jól emlékszem, talán az Adria legnagyobb ilyen létesítménye ez), visszatérünk a montenegrói nyár rendes kerékvágásába: az emberek és az autók áradata újra a kísérőmmé válik...

...Szóval említettem, hogy a Shkodrai-tó volt talán a leginkább különleges része az utazásnak. Meg a leghangulatosabb is. Kezdjük ott, hogy egy nagybetűs élmény volt Lovcen felől (Cetinjén keresztül) eljutni Rijeka Crnojevicába. A már többször 'szóvá tett' fehér szikla-zöld erdőség kombó egyre többször vált dél felé permamens zölddé, előbb elsősorban fenyőerdők, később már mindenféle erdők (meg bokrosok, meg ligetesek, meg pagonyok) formájában. Amik az állandóságot képviselték az úton, azok persze a hegyek voltak, sokkoló hátteret biztosítva a hozzánk éppen közelebbi szépségeknek.

Rijeka Crnojevica, és egyáltalán, errefelé az összes településféle eléggé ütött-kopott, láthatóan nem az ország legprosperálóbb vidéke ez, annak ellenére, hogy mondjuk konkrétan Crnojevica eléggé központi hely a tónál (lévén az egyik olyan település, ahonnan a helyi erők kis csónakjaikkal kisebb-nagyobb tavi körutakra csábítják a többnyire éppen ezért ide látogatókat). Viszont, módfelett hangulatos hely, csak úgy dől az emberre a romantika és az időtlenség érzése. Na meg a balkániasság érzése is, ami itt és most (is) csupa jót jelent.

A tó pedig...hát nagyon komoly. Itt, montenegrói részének (kb. harmada ugyanis albán terület, a névadó település is Albánia egyik legnagyobb városa) északi oldalán összefüggő vízfelületről alig-alig beszélhetünk: a sok kisebb-nagyobb, és többnyire azonnal 'hegybe formálódó' szigete körül folyóként kacskaringózik a víz, olyan kanyarokat leírva, hogy az valami szédületes. És még milyen lehet tavasszal, a tavirózsák tízezreinek virágzása idején! A képeken annak a rengeteg zöldnek, ami a szigethegyek lába és a folyóvíz között terül el, jelentékeny része tavirózsa ugyanis... Na, ide egészen biztosan vissza kell menni egy megfelelő időpontban!

Vétek kihagyni a Rijeka Crnojevica és Virpazar közötti utat is. Az út hol közelebb, hol távolabb fut a tó partja mellett, de két dolog végig bizonyos: egy, hogy baromi keskeny, kettő, hogy nem csak ezért tart sokáig a 25 km-es út, hanem azért is, mert meg fog állni az utazó itt kisezerszer...

Visszaolvasva amit eddig írtam, azt hiszem alapvetően pozitív lett az összkép, pedig eredetileg azt gondoltam, ennél kritikusabb posztok lesznek ezek. Akkor ezen most egy picit cizellálok. :)
Ugyanis elsősorban a már bevezetőben említett népsűrűség tényleg zavaró volt, de annyira, hogy több helyre, helyszínre, akár napomra is alapvetően rányomta a bélyegét. Ilyen megbélyegzett hely lett Budva is.
Mielőtt ezt kifejteném, két fénykép, kb. ugyanonnan. Azért rakom csak be, mert egész jól mutatja, mekkora volt a füst az első napokban, és mennyire kitisztult mindez a front hatására.

Oké, tudom, és tudtam is, hogy Budva a montenegrói turizmus központja, így a Slovenska Plaza sok kilométeres strandja, a mögötte húzódó vurstlirengeteg meg hasonlók nem okoztak meglepetést. Olyannyira nem, hogy a szállásom is itt volt, és ez tudatos választás eredménye. Igaz, picit hátrébb, pár percre a parttól, teljesen nyugodt és csöndes helyen, szép, modern, remek ár/érték aránnyal rendelkező apartmanban, és a házigazda, egy nyugdíjas néni is rendkívül kedves, mosolygós és segítőkész vendéglátónak bizonyult.

Szóval sok szempontból nem rossz hely Budva, a tengermellék közepén van, remek központ a környék csillagtúrás bejárásához. De hogy pénzért is csak akkor töltenék el egy napot mondjuk az óváros mögötti beachen, ha az a pénz valóban jól látható összeg lenne, az ténykérdés...

Az tutiság, hogy a napágyak közül az a pár, ami úgymond 'összetartozik', messzebb van egymástól (mivel ugye elválasztja őket a napernyő), mint a következőtől, a szomszédostól. Privacy, na az aztán nincsen, igaz, értelme amúgy se lenne: dübörög az upc-upc és a tuc-tuc egész nap. Fel nem érem ésszel, ebben mi lehet a jó...

De sebaj, hiszen ott van mellette az ugyan pici, de nagyon szépen, gyakorlatilag száz százalékban felújított budvai óváros! Nos, sajnos hiába...egy makettváros hatását keltette az egész. Egy filmdíszlet. Kétség kívül: nagyon szép, minden fényes és kisuvickolt, a Citadellából (fizetős, pár euróért látogatható) remek a kilátás is, mégis...valahogy a valóságot, az életet nem sikerült (talán nem is sikerülhetett) renoválni.

Őszintén szólva, picit hasonló érzésem volt Ulcinj óvárosában is. Pontosabban, az még csak úton van a makettálódás felé (bízom benne, sosem éri el..), mivel ennek felújítása még nincsen készen. Úgyhogy tényleg érez az ember valamiféle arányosságot a felújítási százalék és a hangulat elvesztése között. Nem zárom ki, hogy a felújításoknak az az ára, hogy a régi lakóknak el kell menniük? Nem tudom. Azért Ulcinj nagyon jó hely, és nem is csak az óvárosa, de az egész az: nagyon balkáni, nagyon keleti, nagyon albán (a lakosok túlnyomó többsége az, minden kétnyelvű is szerte a városban), nagyon déli, eléggé poros, viszonylag hangos, egész kaotikus...tök jó. 

És nagyon nem volt az az Ulcinjtól délre sok-sok kilométeren keresztül húzódó Velika Plaza. Elvileg homokos beach ez, én inkább amolyan porosnak, szürkésnek mondanám, de ez egy dolog, ezzel nincs baj. De amit láttam, az inkább volt kínos, mint bármilyen más. Félkész építményeket, felhagyott üdülőket, poros mellékutakat, lehangoltságot, elhagyatottságot tapasztaltam. SZOT-üdülők a rendszerváltás után, leépülőben - ilyen.

Azonban itt hozzá kell tennem, a Velika Plazába én éppen csak belekóstoltam észak felől; lehet lejjebb bejavult volna, de nem volt hozzá kedvem.

Valdanos beach (vagy öböl), Ulcinjtől északra viszont tetszős; akár a legszebb montenegrói part címére is pályázhatna. Nagyon mediterrán (és, tapasztalatból beszélek, nagyon görögös :) ) a környezet. Egy hatalmas olivaliget van az öböl mögötti dombokon (és nagyon öreg is ez a liget: különböző adatokat lehet találni az itteni példányok koráról, a több száz évestől az akár évezredesig; maradjunk annyiban, az alacsonyabb szám is éppen eléggé magas), ahol annak rendje és módja szerint szólnak a kabócák, míg lent egy fehér partvonalas, szépséges kék vizű part látszik.

...Aztán közelebb érve megállapítható lesz egyrészt az, hogy a fehér part fehér köves (amolyan lefkadás), másrészt az, hogy az a legszebb parti pályázat alighanem elvérezne... Ápoltságbéli problémák voltak ottjártunkkor, a tengeri fű teljesen ellepte a partvonalat és a partot is. A sok növénymaradvány között pedig a szemét is kiválóan meg tud akadni...

Pedig tényleg remek hely ez (esetleg: remek hely lehetne ez, vagy majdnem egy remek hely ez, megfelelő aláhúzandó), árnyat adó cédrusokkal, kedves kis tavernával, na meg kikapcsoló nyugalommal.

Márpedig Montenegróban a nyugalom  nagy érték a tengerparton. A budvai Old Town beachről már írtam, a hatalmas Jaz beach is durva napágy rengeteg (olvastam, hogy ennek valamelyik szélén már nyugi van, de felülről ránézve semmi kedv nem volt lemenni és keresgélni), a Budva és a Jaz között lévő, nagyon impresszív környezetben fekvő, gyönyörű vizű Mogren I és II. is sokkolóan túlzsúfolt volt... Ezekhez képest semmiség a Lustica félszigeten fekvő Plavi Horizonti, ahol - mint már írtam - parkolni ugyan kihívás volt, de a part jobb szélén egész jól el lehetett férni...

Fenti strandokhoz képest tulajdonképpen Sveti Stefan strandja egyáltalán nem rossz. Ez az a kis sziget, valamikori halászkikötő, ami ma luxushotelként működik, és nem látogatható (csak vendégként vagy jó pénzért). A háttér ugye az világos, hogy hihetetlenül szép, de itt nem is voltak annyira sokan, mint azt feltételeztem. Mondjuk biztosan benne van ebben a drágasága is, mert még a mindenki által használható, bal oldali részen is eléggé vicces árak vannak napágyilag, ami talán sokakat megriasztott; így nekem, aki amúgy sem szokott ezekkel élni, bőven volt terem elhelyezkedni. A víz selymes, kristálytiszta, a parti föveny is kellemes, úgyhogy teljesen rendben volt. Az meg már az én bajom, hogy a ténnyel, hogy a sziget le van zárva, nem tudtam megbarátkozni...

Végül megemlékeznék még Stari Barról. Bar kb. a Budva utáni második nagy turista resort, ennek egykori 'előzményvárosa' ez a romjaiban is lebilincselő (sőt, lehet hogy pont, hogy romjaiban az..) szellemváros. A 19. század második felében néptelenedett el végleg a 6. században alapított város (átadva jelentőségét a tengerparti, mai Barnak), mely történelme során volt bizánci, szláv, velencei és török kézen is. Ennek hű lenyomata mindaz, ami ma is (még..) látható: román kori templom maradvány, ferences kolostor, török hamam... Igazi káeurópa-kavarcs.

...Érdekes, ahogy telik az utazástól számított idő, úgy válik egyre teljesebbé bennem ez az utazás. Csökkennek a negatívságok mértékei, növekszenek a pozitívumok. Azt már hazainduláskor is tudtam, hogy valószínűleg vissza fogok menni (ha biztosan nem is szezonban, sokkal inkább tavasszal), hiszen sok minden kimaradt még: a Lustica-félszigetet alaposabban fel kéne térképezni, kimaradt Ostrog, a Durmitor Nemzeti Park, a Podgorica környéki hegyvidék, na és azokat a shkodrai tavirózsákat is meg kell egyszer nézni teljes pompájukban.
Viszont a hogy is mondjam, a kezdeti, amolyan 'realista' visszatérési ötlet az idő múlásával (meg egyébként a vonatkozó posztoknak az  írása közben is :) ) kezd már-már vággyá is alakulni.

Úgyhogy azt hiszem meg tudom érteni az ország rajongóit, még ha én igazán nem is lettem az.