Rodosz, újra Rodosz. 1. rész

A praktikus infókról, Stegnáról, az Anthony Quinn-öbölről és Ladiko beachről, Lindoszról, Prasonissiről, a Skiadi monostorról, és az odavezető utakról.

Ahogy januárban már írtam, szokásainkkal ellentétben idén többször is olyan helyre utazunk, ahol korábban már jártunk. Tenerife után ilyen lett Rodosz is, ahová három év után tértünk vissza-azonban míg három éve úgymond 'kényszerből' (Rodoszról volt a legegyszerűbb és legolcsóbb eljutni az akkor még távolinak tetsző, ma már sajnos hazai utazási irodák által is megszállt, elveszni látszó Karpathosra) jutottunk el oda, most semmi más célunk nem volt, mint ez a sziget (Bár, ez sem igaz teljesen, ahogyan arról majd egy másik poszt szólni fog).

Mielőtt a sziget általunk újra-vagy előszörre bejárt részeiről mesélnék, előreveszem az út praktikus és gazdasági hozzávalóit. Repülés a Wizz közvetlen járatával, jegyár 22 ezer forint retúr; a jegyet a következő nyári menetrend megjelenésének estéjén megvettem már. 

Szintén még ekkor megtettem az autóbérlést is; mivel egy helyi cég, az Efrem szolgáltatásával és áraival az első út során is elégedettek voltunk, nem volt kérdés, hogy újra őket válasszuk-ezt azért megtámogatta, hogy tíz napra egy C kategóriás autót 270 euróért kínáltak (Meg kell jegyezzem viszont, hogy az autó, amit kaptunk nagyon lelakott volt, amit jeleztem is feléjük, következő nap ki is cserélték egy sokkal jobbra).

A szálláson se kellett sokat gondolkodni: Stegna maximálisan bevált. Remek az elhelyezkedése a sziget felfedezéséhez, a szomszédjában van Rodosz legfrekventáltabb turistaövezetének, így minden pikk-pakk elérhető, miközben magán Stegnán is megvan kvázi minden. Jóval nyugodtabb, mint Faliraki, Lindos vagy Pefki, de nem kihalt, nem érzi az ember magát egy rezervátumban. Na meg, még valamennyire autentikus hangulat is elérheti ott az embert.

Szállásunk, mint három éve, a Salora Studio volt, 40 euróba került per éj. Az eltelt időszakban jobb hely lett: felújították, felszereltebb lett jóval a kitchenette, naponta takarítottak, hasított a wi-fi (kivétel, amikor elment :) ), és az elektromos szúnyogriasztóra is gondoltak, pedig mind a bejárati, mind az erkélyajtón volt háló is. Egyebekben egy klasszik görög apartmanház, nem luxus, de az ár/érték arány nagyon rendben van.

Változatlanul ajánlott a helyi Maria Taverna. Egyrészt, remek az ár/érték aránya. Példa: a choriatiki (ez a klasszikus görög saláta) itt is 5 euró, mint általában-de legalább 30%-kal nagyobb az adag...A stifadójuk, kleftikójuk, gouvetsijük, domladesük és soutsoukakiájuk pedig igencsak az ajánlott kategóriában van. Ahogyan a pitaroudia nevű étel is. Ez afféle tócsni, bár érzésem szerint ebben hús is van. Nagyon helyi étek, elvileg stegnai, pontosabban archangelosi a recept.

Az aktuális válságból július első felében nem, hogy nem sok, de semmi nem érződött: áru, benzin van, ahol pedig elfogadták a kártyát három éve, ott idén is elfogadták (de Görögországban a kártyás fizetés a válságtól függetlenül sem annyira elfogadott, mint akár itthon).

...Három éve mi igencsak szőrmentén néztük meg Rodosz talán leghíresebb öbleit, Ladiko-t és az Anthony Quinn-bayt. Utóbbi nevét valóban azért kapta, mert a híres görög származású színész meg akarta vásárolni-de nem adták el neki egyébként, azonban nem a 'Zorba, a görög' forgatásán járt itt, ugyanis azt Krétán forgatták. A 'Navarrone ágyúi' című, 2. világháborús film készítése során járt Rodoszon, akkor került hozzá közel a szigetnek ez a része.

Ami teljesen érthető. Igazi 'kis' görög-szigeti hangulatú a keskeny, oldalt sziklákkal és fenyvesligetekkel határolt öböl, a víz színe csodaszép zöld, szinte visszatükrözi a fenyőfák színét. Rodoszon az ilyen partszakasz kifejezetten unikum.

Érdemes felkapaszkodni a domboldalra is, ott átsétálni déli irányba Ladiko beachre. Egyrészt kellemes a hűs fák között, másrészt fantasztikus kilátás esik több helyütt is a tengerre és a rodoszi partvonalra, miközben a fenyők és a sokféle fűszernövény illatait érezhetjük áthatóan. És hogy a fülünk se maradjon ki a jóból, persze a kabócák is nagyon hangosan percegnek.

Számomra látványra elmaradt a híresebb szomszédtól Ladiko, mely tulajdonképpen ugyanannak a sziklaszirtnek (vagy minek) a déli oldalán van, aminek mentén az Anthony Quinn is fekszik (csak az az északin).

Szóval, rám kevésbé hatott, bár azért ez úgy igaz, hogy első pillantásra ott is mondtam egy aztát, csak később, felfedezve az északi öblöt csökkent valamelyest a hatás (elnézést a képek színvonaláért, de túl későn vettem észre, hogy rossz beállításon maradt a gép).

Egy a baj ezekkel a partokkal: a kis helyre összezsúfolódott rengeteg ember. Egyrészt nagyon csúcsidőben tényleg mozdulni se lehet a parton, másrészt sokat ront a látványon a mindenhová eljutó, minden talpalatnyi homokot és sziklát beborító napágy- és napernyőerdő. Utóbbit nem, de előbbit kikerültük úgy, hogy az első kirándulást megismételtük egy kora reggeli időszakban. Odaérkezésünkkor még senki, később is csak páran voltunk az öblökben, minden nyugodt volt, és valahogy még a sok, ekkor még üres napágy is természetesebbnek hatott. Feltétlenül merek ajánlani egy ilyen látogatást, egészen más jellegű az élmény!

Anthony Quinnék mellett volt még egy olyan tájéka a szigetnek, ahová kétszer is elmentünk. Ez Prasonissi, Rodosz legdélebbi csücske, egy félsziget, ami egy homokpaddal csatlakozik a főszigethez. A környezet errefelé nagyon kies: a növényzet elsősorban (sőt, szinte kizárólagosan) bokrokból, abból is a talajba teljes erővel kapaszkodó, labdaformájú 'típusokból' áll, a szél pedig szinte mindig erős, gyakran viharos. Ezért lett nagyon komoly windsurf- és kiteközpont. Be kell valljam, hozzám nem állnak túlságosan közel az extrém sportok, azt hiszem túlságosan gyáva vagyok azokhoz. Azonban életem először itt Prasonissin komolyan megfordult a fejemben, azért ezt a kiteozást biztos élvezetes lehet kipróbálni! Ahogy az autókázás után előtűnik a félsziget és előtte a kvázi ikeröblöket formázó homokos elválasztó, lenyűgözi az embert a hihetetlenül sok kite-ernyő, ahogy szinte színes felhőkként pettyezik be az eget.

Lent, a homokpad Rodosz felőli oldalán végtelen sok autó elhelyezésére alkalmas parkolók vannak, azok mentén pedig szinte egy kis település, mely teljes egészében a vízi sportok űzők ellátására épült: van itt szupermarket, kávézók, éjszakai klubok, apartmanházak is (nem is a legolcsóbbak egyébként ezek a szigeten-persze ez nem is meglepetés).

Ha letettük az autót, jöhet a séta. Innen lentről, a vízhez közelebbről még nagyobb az élmény, ami éri az embert. Egyrészt már-már testközelből tapasztalja az ember a sportolók ügyességét is, és a természet is komoly hatással van rá: miközben északon vad hullámok hasítanak ki a homokpadra, ötven méterrel délebbre, az ikeröböl másik partján teljes nyugalom honol-már, ami a hullámokat illeti, ugyanis a szél mindkét oldalon rendkívül erős (a naptej például egy itteni séta végére remek ragasztóként szolgál a homokszemeknek :) ), így itt a kiteosok mellett windsurfösök is igen komoly számban vannak. kihasználva a simább vízfelületet. 

Elérve Prasonissi nyugati végét, egy földúton lehet a félsziget első csúcsára caplatni. Mi idáig hatoltunk, mert mikor felérve megláttuk a továbbhaladó utat, mely előbb újra lefelé megy, majd egy még hosszabb emelkedőn felfelé, úgy döntöttünk, hogy éppen most értük el azt a szintet, amikor éppen eleget láttunk. :) Pedig, a dombon lesétálva, majd dél felé fordulva, egy igen elhagyatott, mindenféle tevékenységre alkalmasnak látszó kis homokos beachet érhet el a nálunk bátrabb vagy sportosabb utazó. Nem tudom ugyan, hogy milyen lehet közelről, de a dombról nézve nagyon vonzó volt, az biztos. 

Pranosinissi Stegnától jó ötven percre van, ha nem állunk meg, hanem egyenesen jövünk. De megállunk. Ha az ember nem járt még Lindoszban, ott például biztosan meg fog. Ha már járt, akkor is. :)

Mi jártunk, ezért idén a faluba és a fellegvárba nem is sétáltunk fel, helyette a városka északi oldalán lévő fő partot, és az azzal gyalogos összeköttetésben lévő kisebbiket kerestük fel. Ezek igazi álompartok: szépséges víz, a part is, és bent a föveny is finom homokos, lassan mélyülő. Plusz ugye a háttér, Lindosszal és akropoliszával. Persze mindenki más is jól tudja ezt, így rengetegen vannak. Ami a különbség, hogy míg innen északra, mondjuk Falirakiban, és délre, Kiotari térségében az oroszok/ukránok alkotják a többséget, Lindosz egyelőre még megmaradt brit felségterületnek.

Feltétlenül érdemes átsétálni a kisebbik beachre is. Na nem azért, mert kevesebben vannak, erről szó sincs. Viszont a part mentén, kvázi a homokba épült, pár fával is árnyassá tett kis tavernasor nagyon hangulatos, ha pedig még tovább megyünk, elérve a sziklás öbölmentét, nagyon szép felszíni formákat fedezhetünk fel. Sőt, még egy kis csatornát is, amiben egészen konkrétan a sziklák alá is be lehet úszni a tökéletesen zöld (és nagyon mély) vízben.

Lindosznak persze (legalább) két oldala van. :)
A déli a Szent Pál-öböl, mely fentről, a fellegvárból, optikai csalódásként medencében látszik, de persze erről szó sincs: a sziklákkal körbevett öbölbe egy jó hajónyi bejárat van, ami rendesen ki is van használva ilyenkor: egymást érik a kirándulóhajók. Viszont, mintha kikötést nem eszközölne mindegyik. Bejönnek, kattognak a fényképezők, aztán mennek is tovább. Így, bár az öböl kicsi, és szó se róla, jó sokan vannak, mégsem hatott annyira zsúfoltnak, mint a lindoszi Main beach. Talán ennek oka az is, hogy az öböl mindkét végén kiépítettek egy kis strandot. A délebbi valamivel nagyobb, és egy kis kápolna is van a tenger felőli oldalán. A vár alatti pedig a kisebb, és nagyon virágos, sőt, megbújva még kis mini házikertek is felfedezhetőek, érdekes pluszt adva hozzá az egyébként alapvetően turistáknak kiépített területhez.

(A parkolás mindenütt ingyenes, napernyő plusz két napágy 8 euró egész napra; ha délután megy valaki, ez jelentős csökkenésnek indul). 

Pefki a sziget középső részének talán legnagyobb üdülőközpontja. Olyasféle, mint Faliraki, csak éppen annál jóval színvonalasabb. Már persze kinézetileg, tisztaságilag, a boltok, üzletek, magánkertek állapota alapján. Igaz, nem néztem utána, hogy árban hogyan viszonyulnak egymáshoz, de azért aki szereti a nyüzsit, annak érdemes lehet errefelé is tájékozódnia; főleg, ha még a szigetet is be szeretné járni, hiszen ehhez is remek helyen van ez a resort. A part homokos, jó hosszú, főleg, ha egybe vesszük Lardosszal, amivel tulajdonképpen összenőtt már a tengerparton, és persze itt is megvan az összes parti jóság, a kajaktól a motorcsónakig.

A Lindosz és Pefki közötti, meglehetősen kopár tájon egy elsősorban sokcsillagos hotelek által uralt öböl fekszik(a partot azért bárki használhatja) , ahol a víz színe egészen komolyan hajaz a lefkadai állapotokra. Legjobban belátni ezt a részt a Pefki határában lévő Agios Nectarios kápolnából lehet. Oda egy nem különösebben megerőltető, de azért viszonylag meredek lépcsősor visz, de szerintem megéri az energiát. Remek a kilátás, nem csak a lindoszi irányba, hanem a másik oldalon Pefki felé is.

Talán látszódik is innen a Pefki alatt kezdődő kis beachek némelyike. Kicsi kis öblök, kiszögelések ezek, olyanok, mint pl. Glystra beach. Nem nagy, száz méter széles ha van, talán annyi sem. Vize lassan mélyülő, partja homokos, sőt, a környék is az. Így a növényzet is, mely elsősorban tujákból áll, a homokba kapaszkodnak, ez pedig a Kréta alatti Chrissi szigetre emlékeztet engem. Kedves partszakasz ez, miközben minden alapvető szolgáltatást is biztosít a hely.

Haladva tovább Prasonissi felé, innen már csak egy kicsi, hogy olyan tengerparton legyünk, ahol jó eséllyel annyira egyedül lehetünk, hogy akár kilométerekre ne legyen senki más- a 'kicsi' pedig Kiotari térsége: a part mentén amolyan tenerifei butikhotelek és kiszolgáló létesítményeik sorakoznak, melyek számomra teljesen idegenül hatnak ebben a közegben; ennek ellenére ez nem egy egyértelműen lesajnáló, negatív vélemény, ugyanis ennek ellenére és ezzel együtt nagyon szépek és ápoltak. 
Aztán úgy Gennadinál indul ez a végtelennek tűnő part, és tulajdonképpen egészen az északi oldalon, a reptértől délre lévő üdülőövezetig tart. Persze közben meg-megszakad, vagy azért, mert 'közbejön' például Prasonissi, ami semmiféleképpen nem nevezhető kietlennek, vagy azért, mert olyan meredeken emelkednek ki a hegyoldalak a tengerből, hogy nem megközelíthető a partszakasz. De alapjában véve mégis arról van szó, hogy abszolút nem kiépített, vad partok ölelik körbe a szigetet. E déli oldalon, a nagyon-nagyon hosszú, apró kavicsos, és kristálytiszta parthoz közel ugyan számos, láthatóan új vagy felújított villa áll (meglepően magas százalékban vannak teljesen készen-aki jártas az országban érti, hogy mire gondolok...), de azért ezek nem befolyásolják érdemben a teljes nyugalmat. Mert az aztán van errefelé.

Prasonissin túl, mondjuk Kattaviá és Apolakkia között  ez két dologban változik meg: egyrészt, már villák se lesznek, az itteni lakott részek a falvakban összpontosulnak. Másrészt ez már az északi oldalhoz tartozik, ahol az Égei-tenger hozza a tőle megszokottat: méretes, habos hullámok érik el szinte mindig a partvidéket, remek fürdőzésre teremtve lehetőséget.

 Miközben ha Prasonissi felé néz az ember, akkor ezt látja....

 Ha Appolakia felé, akkor pedig ezt...

Ha valaki erre jár, akkor javaslom, hogy visszafelé ne azon a parti úton menjen, mint amin most jöttünk, és amit leírtam a fentiekben (tehát Gennadi-Kattaviá-Apolakkia útirányon). Hanem még Apolakkia előtt forduljon jobbra, a hegyek felé, a Skiadi monostor irányába; tábla is mutatja ezt, nehéz eltéveszteni. Kellemes hegyi út vezet fel a templomhoz. Nem régi az út, egész széles is, a szerpentines részei sem túlságosan komolyak, főleg nem görög szinten (ahogyan Rodoszon sehol sem azok, ebben is unikális a legnagyobb dodekán sziget). Ám a táj, az lebilincselő! Hol atom zöld, elsősorban a görög fenyőknek, kisebb részben az eukaliptusz fáknak köszönhetően, hol kiesebb, de csak azért, hogy még jobban lássuk a kisebb-nagyobb hegyláncok egymásba fonódását: ahogyan a hegyek csúcsai hullámoznak előttünk, úgy hullámzik rajtuk végig a mi tekintetünk is, tovább, egészen a tengerig.

Elérve a kolostort (mely szokás szerint kiemelkedő állapotban van), úgy tűnik, hogy nem visz tovább a burkolt út Mesanagros felé. De visz. Igaz, keskenyebb, de problémamentesen járható. A kolostort jobb oldalon kell elhagyni, akkor érjük el az utat. Kis tábla is mutatja, hogy merre van a falu. Ugyan erre a komoly növényzet már abbamarad, a ritkás olivafák mellett bokros területek biztosítják a zöldet, ám ennek ellenére az eddig is remek környezet csak még izgalmasabbá válik. Hol lágy, hol nagyon is vad felszíni formák esnek mindenfelé, hol afféle fennsíkon autózunk, hol lágyan kacskaringózunk felfelé vagy lefelé. Közben a kabócák húzzák rendületlenül, a fűszernövények illata megtölti a levegőt itt is, mindeközben rendre látszik (nem is annyira távolban) a tenger...Tökéletes.

Nem tart végtelen hosszú ideig ez az andalgás, hamarosan beérünk Mesanagrosba (pontosabban, a központját igazából elkerüljük, a szélein teszünk egy ívet), mely egyike a turizmusból teljesen kimaradt, kis rodoszi hegyi falvaknak (ám azok között a kevésbé 'sikerültek' közé sorolnám), hogy onnan már egy komolyabb szélességű, rendes kétsávos úton haladjunk vissza a tengerparti úthoz. Hamarosan újra megérkeznek a komolyabb fák, a görög fenyők csoportjai, ezzel amolyan keretbe is zárva ezt a két tengerpart közötti, hegyvidéki átvágást.

Folyt köv. itt.