Rodosz, újra Rodosz. 2. rész

Rodosz városról, a Rodini Parkról , Filerimosról, Fourni beachről, Epta Pigesről, Kameirosról és egyáltalán, az északi oldalról.

Bár ezen a második úton igyekeztünk a sziget elsőre nem felfedezett részeit bejárni, azért volt jó pár hely, ahová visszamentünk most újra. Ilyen volt Fourni beach, a Hét forrás és a főváros is (vagy éppen az előző posztban már tárgyalt Lindosz is).
Előbbi kettő pontosan ugyanazt hozta, amit elsőre: Fourni a kedvenc strandunk maradt, világvégiségével, szépségével, hullámfürdőjével, a korfui homokkő sziklákra emlékeztető környezetével, vicces, de meglepően jól felszerelt kis kantinjával.

Első helyéhez továbbra is hozzájárul az út, ami odavisz. Azonnal ahogy elhagyjuk a Rodosz-Lindos főutat, a sziget valójában találjuk magunkat, helyiek által élt falvakkal, domboldalakat betöltő olivaligetekkel, változatos hegyvidékkel, változatos növénytakaróval. Miután pedig átszeltük a szigetet, a szépség csak fokozódni fog: Monolithos belülről is, kívülről is szenzációs, ahogyan fentről a sziget vad észak-nyugati oldala, és a környező kis kopár szigetek is azok, mindez pedig  a tényleg nagyon kék tengerrel együtt...királyság.

És az út végén jön csak az i-re a pont! A Monolithostól már egyenesen a partra levezető szerpentin rodoszi mércével mérve már nehéznek mondható, nem is a kanyarok miatt annyira, inkább az út minősége az, ami bizony elég gyenge. Azért abszolválható könnyedén, miközben hol északi, hol déli irányban pásztázhat végig a tekintetünk a rodoszi partvonalon, az ide tartó út során megjárt fenyveses hegyvidéken, és néha feltűnik célunk, Fourni, és a mellette lévő Aliki beach is.

Epta Piges ugye egyike a klasszik irodás fakultatívoknak, ergo jó rendesen turistás hely. Azonban (véleményem szerint ellentétben a Pillangók völgyével) ez nem véletlen, feltétlenül megéri ellátogatni oda - ahogy esetünk mutatja, akár kétszer is. :) Jó, konkrétan maga a hét forrás teljességgel komolytalan, azonban a nagyon hűs, nagyon árnyas, zöld környezet, az izgalmas alagút, és a tóvá duzzasztott kis vízeséses patak az alagút túloldalán igazán remekek. Ráadásul mindez ingyenes (miközben a pillangókért hat eurót kell fizetni...).

Szóval, fenti kettő nagyon tetszett nekünk, pontosan úgy, ahogy három éve. Ezzel szemben a főváros most sokkal jobban bejött, mint akkor, pedig akkor se volt vele semmi bajunk.

Mondjuk igaz,most jobban fel is készültem belőle, nem csak céltalanul csatangoltunk az óvárosban, hanem valamivel több elhatározással. Legalábbis, két tervünk biztosan volt: az egyik, hogy keresztül-kasul járjuk be a török negyedet  mely talán a legjobb része az óvárosnak. Izgalmas is, és többnyire az állapota is nagyon rendben van.
És lakott. Ami cseppet sem magától értetődő. A múlt század elején gyakorlatilag teljesen kicserélték a kis-ázsiai több milliónyi görög etnikumot és az Égei-térségben élő törököt. E csodás lakosságcseréből Rodosz kimaradt, ugyanis ennek időszakában éppen az olaszok trónoltak itt; így, szinte unikálisan, a szigeten jelenleg is él egy identitását - de ezzel együtt rodosziságát is - őrző török kisebbség; a mecsetek sem csak történelmi emlékek itt, hanem eredeti funkciójukban is működnek (a minaretek viszont nem, a müezzin nem engedélyezett).
Ezzel a résszel szemben komoly kontrasztot ad a zsidónegyed. A második világháború ide is elért, melynek nyomán  a korábbi zsidó kisebbség szinte teljesen eltűnt, a városnak ez a része pedig kissé amortizálódott. De még most is érdekes hely, fel-felsejlik a néhol szinte viccesen keskeny utcákon a szépség, vagy az egykori szépség.  Egy gyors sétát szerintem megér ez a térség is.

Rodosz városfala annyira teljes, hogy végig is lehet rajta sétálni. Nem mindig és nem ingyen: csak hétköznap, dél és délután három között, ára kemény két euró. Az út hossza jó két kilométer. A Nagymesteri Palota mellől indul a túra (a jegyet is a palota bejáratánál kell megvenni, ugyanott, ahová a palotába szólót is; az amúgy hat euróba kerül), így az út elején a török részt nézhetjük meg oldalról-felülről-kívülről, majd haladva délre végigsétálunk kvázi a komplett óváros mellett a zsidó negyedig. Persze, elsőrangú a kilátás a tengerre is, szépen sorban a kikötőkre, a hatalmas hajókra is. Jó kis út ez, egy kivételes hangulatú, egyszerre keleties, görögös és olaszos hatású városban.

Tulajdonképpen a fővárosban van a Rodini Park is (nincs belépő). Persze a külvárosban, vagy a város határán, déli irányban. Jó nagy, sok hektáros terület, mi szerintem jó, ha tizedét jártuk be. Igazi szubtrópusi parkról van szó, igen gazdag növényállománnyal, azonban a park állapota, pontosabban ápoltsága hagy kívánnivalót maga után. A területen végigfutó patak vize kicsit zavaros, a felette átívelő, számos faszerkezetű hidacskák többsége bizony elég rozoga, némelyik nem is járható. A gyalogjárdák között is van olyan, ami zsákutcává vált az idők folyamán,  a természet ereje, vagy a nem kellő ápolás okán.
Ám. Vagy ezzel együtt, de tán éppen ezért érdemes lehet bevenni egy fővárosi napba ezt a helyet! Ugyanis így a hatalmas fák, a szabadon mindenfelé növő egyéb növények, a beszűrődő napfény, a vízben a komoly méretű, szinte meg sem moccanó halak, a teknőcök így együtt amolyan kísérteties (ha van ilyen, akkor) 'sárgás' hangulatot kölcsönöznek a helynek.

Egészen más Filerimos. Már ápoltságra gondolok, erre a részre láthatóan jut azért pénz. Van belépő is, három euró. Én majdnem lemaradtam erről a látnivalóról,  mert fene tudja hogyan, de valahogy nem hallottam róla, míg egy kedves fórumtárs fel nem világosított, hogy ilyen is van. Nem azért furcsa ez, mert én mindenről tudok, hanem azért, mert ez az egyszerre régészeti múzeum, középkori emlékhely és park benne van kb. az öt legnépszerűbb rodoszi látnivalóban.

A bejárattal szemközt egy viszonylag hosszú, pár száz méteres allé vezet a Filerimosnak helyt adó hegy, sziklaszirt széléig. Itt egy hatalmas betonkereszt van, ahonnan kiváló kilátás esik a reptér környezetére (és persze fordítva is, a reptérről jövet-menet is tajékozódási pont lehet a filerimosi kereszt). Nagyon szép ez a dupla fasor, főleg, hogy ez az első ebben a témában, ami a szemünk elé kerül itt; ugyanis már bent, a fizetős részen is lesznek ilyenek. Talán nem ennyire hosszúak, de semmivel sem kevésbé impresszívek. Nekem legjobban az a szinte inkább tujasor-allé tetszett, mely a sziklaszirt északi oldalára vezet, szintén egy kilátóteraszhoz, ahonnan a sziget északi végeire, a fővárosra, és szemben egészen Törökországra láthatunk rá.

Maga a site egy, a 19. század második felében megtalált, a Kr. előtti 11. századi, dór település, annak templomának maradványiból, és egy szintén nagyon régi, a török uralom alatt lerombolt, majd az olasz alatt újraépített, és az olaszok idején kapucinus szerzetesek által lakott templomból áll. Utóbbin az olasz kéz letagadhatatlan: jobban el tudná képzelni az ember valahol Toszkánában akár, mint Görögország déli végein. Vagy éppen némelyik erkélye simán elmenne egy veronai erkélynek is, már shakespeare-i értelemben. Akárhogy is, tényleg nagyon jó volt itt, egyik legpozitívabb élményünk volt  az idei Rodoszon a filerimosi semmittevés.

Ja! És hihetetlen mennyi páva él itt! Lánypáva, pasipáva, tinipáva, gyerekpáva, minipáva, hangospáva, csöndespáva, földön lévő páva, fákon lévő páva...

Írtam az első részben is, meg már három éve is, hogy nagyon érdemes bemenni Rodoszba. Nem a fővárosra gondolok (persze oda is), hanem be, a sziget belsejébe. Na, ilyesmiből jön most még egy útvonal, mely során kb. a sziget közepén megyünk át. Ez az az út, aminek viszonylag az elején találjuk a Hét Forrást is, vagyis a főút kolimbíai kereszteződésétől indul. Apropó, Kolimbía: amit Pefkinél írtam, erre az üdülőrészre is érvényes: sokkal-sokkal barátságosabb, mint Faliraki, és bár ez abszolút szubjektív, de szebb környezetben is fekszik. Vannak kis öblei is, de van komoly, szintén amolyan tenerifei szállodasora is, előtte hosszú (és felszerelt) parttal.
De ami igazán király, az a főútról bevezető út: vagy két és fél kilométer hosszan eukaliptusz fasor szegélyezi az út mindkét oldalát; komolyan úgy tűnik az elején, sőt nem is csak az elején, mintha a végtelenbe veszne. Nem is értem, pár koalát miért nem engednek el itt, biztosan komoly populáció alakulna ki a fákon.

 

...De visszatérve a fősodorhoz. Ott tartok tehát, hogy az epta pigesi úton vágjuk most át a szigetet, csak éppen most nem fordulunk el balra felfelé a forrásokhoz, hanem megyünk egyenesen tovább. A természet itt is tulajdonképpen ugyanazt hozza, amit például Fourni beachre hajtva, vagy a Skiadi monostor felé, talán annyi a különbség, hogy a fenyvesek az itteni hegyek csúcsa felé élesebb határral érnek véget, néhol nagyon erős kontrasztot adva az alapvetően igen zöld környezetnek. Ez a különbség is az út első felén van, addig, míg sorban el nem érünk pár települést, azokon áthajtva ugyanis ez a kontrasztos rész szelídül, méghozzá a tájjal együtt: sokkal inkább lesz dimbes-dombos, mint hegyes, az uralkodó talajtakaró pedig az olivafa lesz. Baromi jó itt autózni, ahogy kanyargunk a széles utakon, persze jó sokszor megállva, mikor valami megállásra késztetőt látunk. Ezek nagy része nem konkrétan megfogalmazható, sokszor csak egy érzés, hogy ott, a fák mögött lehet valami, vagy ha azon a bekötőúton letérünk, milyen király helyekre juthatunk, aztán vagy így lesz, vagy nem. De igazából ez kb. mindegy is, mert akkor is ezek teszik egyedivé az adott utat. Persze maradnak is meg dolgok, például a nagyon kedves Agios Nectarios monostor az út mentén. Tudják ezt a helyiek is, hogy így van, így hát felkészülten várják a kirándulókat, van taverna, miegymás. Annál is inkább így van ez, mert innen jó pár erdei út is indul, felfelé a hegyek felé, illetve lefelé is, egy közeli patak mentén.

Mindenképpen említésre méltóak az útba eső hegyi falucskák, Archipoli, Eleoúsa és Dimília. Mind rendben van, vagy jobban rendben van, mint az 'átlag' rodoszi kisfalu, szép a templomuk és templomkertjük, hangulatos kis tavernák hívogatnak, szép fehérre meszelt a házak többsége.

Kitérő: ez nem jelenti azt, hogy ne volnának meg a félkész épületek (akár komplett szellemdomboldal is, mint Dimília egyik végén), ne lenne legalább egy leharcolt munkagép az út mentén, na és ne volna errefelé is Rodosz egyik kétség kívüli jelképe: a betonkeverőgép, azon belül is narancssárga és zöld betonkeverőgép! Prasonissitől a főváros külső területéig szinte mindenütt előfordult egy-egy példány belőlük. 

Fenti hármasból kiemelkedik Eleoúsa. Egyrészt, nagyon sok, nagyon nagy fenyőfa van a településen belül is, némely része olyan, mintha egy erdőn, de legalábbis belül a szabad helyeken építettek volna fel pár házat. És van egy olyan főtere, amit nehezen lehet értelmezni.

E főtér nagy. Téglalap alakú, két hosszanti szélén egy-egy rendes, kétsávos út, külső oldalukon hosszú, emeletes, pavilonos épület emelkedik, belső oldalukon pedig mi más lenne, mint jókora fenyőkből álló allé. Rövidebb oldalukon is megvannak az utak, vagyis egy kvázi körforgalomról van szó, itt az egyik végén egy viszonylag keskeny épület található, kicsit olyan bejárati oldallal, mintha egy múzeum akarna lenni, vagy városháza. A negyedik oldalon pedig a templom van, a tér közepe pedig afféle felvonulási tér.

Na de az épületek állapota! A 'városháza' hót' rom, de olyan, mintha mondjuk 15 éve még használták volna, csak azóta a senki földje lett. A hosszantiak közül az egyik olyan állapotban van, mint egy nyolcvanas évekbeli magyarországi közintézmény épülete - éppen lehetne benne működni, de azért éppen eléggé kellemetlen tudna ez lenni. A másik hosszanti a legérdekesebb. Körülbelül így képzelem el azt, ahogyan a távoli jövőben fogják megtalálni a mai világ hagyatékát az akkori utazók. Moha futotta be az ablakot már ki tudja mióta nem látott, méretes, tényleg palotaszerű építményt, a falak elszíneződései, az illatok, mind-mind a régmúltra utalnak. Kivétel maga az épület, ami biztosan nem több száz éves.

Végül a negyedik oldalon ott áll a templom, fittyet hányva az ódon hangulatnak, lévén természetesen tökéletes állapotú, nagy és díszes, igazi ékkő. Fogalmam sincs, másokra hogyan hat ez a rész, én bizony töviről hegyire bejártam a teret, nagyon megérintett egykor volt vagy egykor lehetett szépsége, mostani esendősége, kevertsége, egyszerre jelen lévő ízlésessége és ízléstelensége.

Aztán leér az ember az északi oldalra, a tengerpartra. Nem éppen turistákkal terhelt ez a tájék, a szépséges víz ellenére. Kevés itt a kiépített part, aminek oka ismételten csak a nyílt tengeroldal vadsága: szinte mindig komoly a hullámzás, a víz is hűvösebb, és a szél is mindig erős. Pedig előnye is van. Kevesebb az ember, miközben minden strandkellék biztosított: taverna, zuhanyzó, napágyak, sőt, még kicsi, módfelett görögös kis gyerekjátszóterek is vannak ezeken a beacheken. Még wi-fi is elérhető, ráadásul minden de minden ingyen! Napágy, napernyő, internet...minden. Még gyerek játszótér is, mely szintén free, ezt ki is emelik - érdemes azért egy pillantást vetni az egyik következő fotón a playground felszereltségére.. :)

Van olyan part, mely majdnem Balaton-feelinget sugároz, lévén a part menti sáv kivételével még füvet is gyártottak, ott vannak a napernyők is.
Bátran merem ajánlani ezt az oldalt, főként mikor nagyon meleg van 'odaát' - errefelé garantáltan kellemesebb lesz a klíma. Szintén jó ez a térség egy kis nagyon part menti autókázáshoz, bicajozáshoz vagy éppen futáshoz is, mivel itt nincsenek komoly emelkedők, szép a naplemente, vicces a tengerparton ejtőző kecskebrigád, hangulatosak a homokkősziklák, a meltemiben edződött, hajlott hátú fenyőfák és tuják.

Itt találjuk még Rodosz (Filerimos és Lindosz melletti) harmadik komoly ókori maradványát is, Ancient Kameirost is. Ez is dór település volt, bár valószínűleg a mínoszi kultúra idején is már lakott volt. Alapvetően gazdálkodással foglalkozhattak az itt élők, melyből meglehetős jómódot sikerült teremteniük önmaguknak, például, itt verték az első rodoszi pénzérmét is. Később önmagától néptelenedett el, nem háborúság okozta a vesztét, és csak a 20. században került elő ismét. A jelentős maradványokból elsősorban az alapok maradtak meg, a többi ment a régészekkel együtt Londonba és Párizsba, hogy ma a British Museumban és a Louvre-ban legyenek megtekinthetőek.

Konklúziónak nem nagyon tudok mást írni, mint amit három éve is tettem. Rodosz baromira nem csak Falirakiból áll (amiről így, másodjára is megnézve, tényleg nem tudom megállapítani, miben is tér el pl. Paraliától).
Hanem áll hangulatos, hol komolyan szegény, hol már-már jómódúnak ható (vagy éppen egykori jobb sorsról mesélő) falvakból, sok-sok-sok zöldből, és persze kopár, fehér sziklából, színes virágokból, meleg völgyekből, szélfútta hegy- és domboldalakból,  hol csendes, hol hullámos, de mindig kristálytiszta és nagyon szép tengerpartokból, isteni ételekből és kies partszakaszokból. Mindez pedig 'nyakon öntve' rengeteg történelmi hagyatékkal, melyek mesélnek a sziget mínoszi, velencei, török és persze görög múltjáról, részben jelenéről.

Amit Rodosz adni tud az embernek talán nem jön meg azonnal; nincsenek a sziget méretéhez képest akkora hegyek, nincsenek komoly szerpentinek, kevesebb a rejtett kis öböl, szélesebbek az utak, mint más szigeteken, ráadásul egy folyamatosan felkapott, turistahad által is 'használt' föld, ami feltétlenül hatással van a megítélésére, és mondjuk az első három helyszíni benyomásra is.
Valami olyasmi jutott az eszünkbe a nyaralás során, hogy a helyiek mintha csak kitették volna a kirakatba egyes részeit, hogy ebből bevételhez jutva cserébe egy másik részét (nagyjából érintetlenül) megtartsák maguknak.
Úgyhogy érdemes hagyni neki, vagy magunknak egy kis időt. Meg letérni arról a pár jól ismert útról. Mert az igazság az az, hogy Rodoszon járva az egyik leginkább 'életérzéses' görög szigeten vagyunk, még akkor is, ha ebből az odautazók jelentős része csak keveset vesz észre.

Több rész nincs. Viszont lesz majd valamikor (remélem, hogy azért a közeljövőben), még egy, ehhez a nyaraláshoz kapcsolódó poszt. Jártunk Chalki szigetén is, de arról egy teljesen különálló bejegyzést tervezek írni. Aztán ha nem lesz hozzá energia, akkor kibővítem ezt az írást az ottani élményekkel. :)