Hétvége a Luganói-tó körül

Az észak-olasz tóvidék nagy tavai közül a legnagyobb, Gardán kívül ennél a tónál nem jártunk még korábban (bár a Comói-tó is még csak érintve volt tulajdonképpen, két, pár évvel korábbi egynapos leccói és varennai út során; szóval oda tervezek még valamikor egy teljes kört is). Így adott volt, hogy ha sikerül értelmes áron szállást és autót foglalni (mivel Malpensára egyelőre még mindig nem nagy feladat nagyon olcsó repjegyet vásárolni-most is, mind az oda, mind a visszaút 3.890 Ft-ba került), akkor nézzünk körül azon a vidéken is.

Végül mindkét változót sikerült normális áron megoldani. Az autó az Avistól, az Autoeurope-on keresztül 25 euróba került a két napra (plusz 50 euró a két napi, pultnál kötött nullázó), míg szállást az airbnb-n találtam, ám a tripadvisoron keresztül foglaltam-így 45 euró volt az éjszaka Ponta Tresa olaszországi oldalán (igazából Viconagoban) egy kis amerikai konyhás, egyszobás lakásban, wifivel, remek kilátással, remekül felszerelt és ellátott konyhával, ingyenes parkolási lehetőséggel. Nem csak egy éjszakára, de hosszabb tartózkodásra is tökéletesen megfelelő a hely. 

Ahogy az egész tóvidék, úgy benne a Lago di Lugano és környéke is lenyűgöző hatást kelt. A vízfelületbe belezuhanó, meredek, és többnyire a csúcsukig zöld hegyek már megadják az alaphangot, melyet a hangulatos kis tóparti és hegyi falvak, a nagyvilági Lugano város, valamint a mindenféle értelemben egyszerre hasonló és különböző kultúrák pettyeznek speciálisra.

Különbözőek, hiszen a Luganói-tavon Svájc és Olaszország osztozik 2/3-1/3 arányban. Olyannyira osztozik, hogy még egy enklávé is van itt. Neve Campione d'Italia, mely tehát úgy Olaszország része, hogy nem csatlakozik az anyaországhoz sehol sem.

Egyértelműen észrevehető a különbség, ahogyan jövünk-megyünk a bonyolult rajzolású határok között. Valahogy minden picit színesebb, jóval rendezettebb és nyugodtabb az órák hazájában (plusz: minden határ svájci oldalán hegyekben állnak a benzinkutak, ugyanis, miközben kis túlzással minden más sokkal-sokkal drágább ott, az üzemanyag jó hatvan forinttal olcsóbb).

Azonban minden különbözőség ellenére mégiscsak nagy a hasonlóság: hiszen itt Svájc Ticino kantonja, olasz anyanyelvű része fekszik, és ez a települések felépítésétől kezdve az éttermek és kávézók előtti illatokon át a sok gyönyörű, hosszú hajú lányig ezer mindenben megnyilvánul.

Így van ez a környék legnagyobb városában, egyben a tó névadójában, Luganóban is-még ha szerintem hangulatosságban el is marad Locarnótól, a Lago Maggiore svájci részén fekvő másik ticinói várostól. Szintén eltérés még közöttük, hogy itt jóval magasabb a lombhullatók aránya, így itt biztosan jóval kevésbé lenne zöld a környezet egy november végi utazásnál, mint ahogyan az volt a Nagyobbik tó mentén.
Az óvárosban sincsenek különösebben nagy truvájok, például az olaszos városokban megszokottakhoz képest sikátorból is kevesebb van, és mintha szélesebbek is lennének. Bár sok alapom nincs ezt érezni, mégis találok a városban valami monarchia-korabeliséget, például Trieszt egyes részei jutottak eszembe a városban tett séta során.

Persze a legjobban akkor teszünk, ha a tóparton sétálunk, akár a város nyugati felét jelentő Paradiso városrésztől végig egészen a Parco Civico élénk zöld, virágos, élettel teli területéig, ahol ott jártunkkor már nagyban ácsolták a három nappal később a városba befutó Giro d'Italia színpadát (így pár nappal a hazaérkezés után újra megnézhettem az immár ismerőssé vált utakat, nem csak a városban, de előbb a tó egész északi, majd nyugati oldalán. Ez eléggé vicces élmény volt egyébként így, ennyire közel még az átéltekhez, hiszen nem csak egy átfogó képként maradt meg bennem még a hely, hanem minden egyes kis részletével: hopp, a kilátó, ahol kiláttunk, a határok, amiken átmentünk, a parkoló, ahol megálltunk, a kávézó, ahol capuccinóztunk...).

A városi parkig remek fás allé szalad végig, rengeteg kiülős hellyel, szökőkutakkal, csodás kilátással a San Salvatore igencsak meredek hegyére, vagy a távolban akár a fent már említett Campione felé.

A tó körül jó pár sikló és libegő működik, Luganóban mindjárt három. Az egyik a városon belül működne, mindössze 1.10 CHF/euró árért (bár perpill még nincs egészen paritáson a két pénznem, de a svájciak többnyire így számolnak vele), a vasútállomás és az óvárosi főtér között; ám ez 2016 nyaráig zárva teljes renoválás miatt.

Persze nem is ez volna amúgy sem a nagy mutatvány, hanem a másik kettő. Az egyik a San Salvatoréra vezet, 30 CHF a retúr jegy, úgy tíz perc alatt mássza meg a mintegy 800 méteres szintkülönbséget; valami brutál meredek, még lentről meg lentről szemből nézve is.

A másik pedig a város túlsó, keleti szélén emelkedik, és a hangzatos nevű Monte Brére jár fel, erre 'csak' 25 CHF az oda-vissza utazás ára.
Viszont ide akár autóval is fel lehet menni, mi több, érdemes is: áthajtunk az igen szegényes luganói Rózsadombon, hogy aztán felérjünk előbb Bré falucskába (mely igen ápolt, nagyon ódon, nagyon csöndes, nagyon szép), majd a felvonó felső végállomásától nem messze lévő, tulajdonképpen a hegy ormára épült vendéglő alatti parkolóba. A kilátás pedig a hegyről mindenfelé lenyűgöző, akár észak felé, például a Monte Boglia irányába is tekintünk, akár dél felé, a tóra, a tó túlsó partjaira.

Azért használtam előbb többes számot, mikor a tó partvonaláról írtam, mert eléggé össze-vissza fordulós és kanyargós a tó formája, ami hol összeszűkül, hol alaposan kiszélesedik. 

A legszűkebb hely Lavena Ponta Tresánál van, ahol a svájci túlpart nincs messzebb, mint húsz-harminc méter. Az olasz oldalon sétálóút van a víz mentén, pár villa, kávézók és éttermek, míg a túlsó oldalon sétálóút, pár villa és hotel. Egyébként a víz keskeny mivolta nem befolyásolja a mélységét (a tavon közlekedő hajók Ponta Tresába is beérnek, átkelve ezen a szoroson), ami persze nem meglepő, ha tudjuk, hogy a tó legmélyebb pontja (persze minden bizonnyal azért nem itt) majdnem 300 méterre van a víztükörtől.

Nagyon hangulatos vasárnap délelőttbe csöppentünk itt, családok bringáztak, sétáltak, ejtőztek mindenfelé, már legalábbis az olasz oldalon; a svájcin inkább 'csak' sportolók vették birtokba a helyet. Mondjuk érthető mindegyik magatartás, a környék fantasztikusan szép, üde, a víz nyugodt és kristálytiszta, a háttér meg körben a nagy hegyekkel...festeni se nagyon lehet szebbet.

Vagy ha mégis, akkor az például Morcote lehetne, ami a Luganótól induló, mondjuk-félsziget legdélebbi csücskében található (svájci) falu. A tóparti részén, az árkádos házak alatt és mellett vendéglők és kávézók sorakoznak egymás után, mögöttük pedig zegzugos kis utcák kezdenek emelkedni, végső soron egészen a falu felett, a hegycsúcson található várig, várromig. Bár ez kicsit túlzás, odáig már klasszik túraútvonal megy.  A falu utcái inkább 'csak' a falu nevezetes templomáig, és a mellette álló Santa Maria harangtoronyig futnak fel, mely méltóságteljesen tekint le az alatta lévő településre, és persze a tóra, egészen a túlparti, már olasz oldali városkára, Porto Ceresióra. Hogy felérjünk ide, vagy negyedórás sétára lesz szükségünk a falu közepe felől, érintve a szintén messze a hegyoldalra felérő temetőt, valamint teraszos kiskerteket; vagy jó alapos lépcsőzésre a falu széle felől-ez rövidebb, ám ugye meredekebb.

De megéri a kisebb megpróbáltatásokat a séta, egyrészt persze a kilátás miatt, de igen szépnek, ódonnak, és nagyon lelket megérintőnek találtam a templomot és a mellette lévő kis kápolnát is.

Ami azonban elsősorban ide vezetett minket, az a falu határában található Parco Scherrer. Mesés, kicsit talán misztikus hely a park (ahová 7 CHF a belépő), de mindenképpen nagyszerű látvány, ahogyan sétálgatva több helyütt is elénk tárul a tó, a szemben lévő üde zöld hegyoldal, miközben körülöttünk is pálmafák, virágok, és golf-minőségű gyepszőnyeg van mindenütt.

Ide kattintva pedig egy hatperces videó nézhető meg a parkról.

A tó nem járható teljesen körbe (autóval), mert Campione d'Italiától északra annyira sziklás és meredek lesz a part, hogy utakra nem volt sok esély; éppen ezért települések sincsenek, mindössze pár ház, háztömb árválkodik ezen a részen, ahová kizárólag vízi járművekkel lehet eljutni.

Azonban Campionéig végig teljesen a tóparton visz a járás, így a már említett Lavena Ponta Tresától álomszép útvonalon lehet elérni az olasz fennhatóságú kisvárost. Remek kilátás esik Morcotéra és az egész északi oldalra.

Campione d'Italia alapjaiban semmiben sem különbözik (már kinézetét tekintve) a környék többi településétől, főleg a svájciaktól-ugyanis gyakorlatilag azon túl, hogy leng az olasz zászló a bejáratát képező, modern (és véleményem szerint kissé giccses) diadalívféle mögött, szinte mindenben svájcinak tűnik és számít: a frank a hivatalos fizetőeszköz (persze itt is, ahogyan egyébként bárhol errefelé a svájci részeken is, elfogadják az eurót), a svájci közszolgáltatásokat élvezik a helyiek (amiért éves díjat fizetnek a svájci államnak), svájci rendszámok vannak az autóikon, és mondom, rendezettségileg is svájciaknak látszanak.

Ám, amiben jobb itáliainak lenni, abban okosan azt választották: adózni például az olasz szabályoknak megfelelően adóznak... Mit mondjak, tudnak élni. :)

Két fő bevételi forrása van a településnek: az egyik, hogy adóparadicsom. A másik pedig, lassan egy évszázada immár, a kaszinó, aminek új épülete még elég fiatal, tök modern, és közelről igen vonzó látványt nyújt. Mondjuk számomra távolról, például a túlpartról inkább tűnt egy modern malomépületnek, az igaz, na de közelről, feltekintve az építményre, onnan már nagyon bejött.

Mivel tehát észak felé zsák az utca, ahhoz, hogy elérjük a tó legkeletibb pontját, Porlezza városát, kerülőt kell tennünk. Az útvonaltervezők szerint a leggyorsabb út áthajtani a tavat kettévágó töltésen és hídon, majd Luganón és az északi parton keresztül érni el a tó végét. Viszont ezt nem akartuk, hiszen egyrészt részben már bejártuk, másrészt az északi oldalon majd visszafelé mennénk. Így a hegyi átkelést választottuk, vissza Bissonéig, majd onnan felautózva Arogno, Lanzo és Laino felé, hogy Ostenónál érjük el újra a tavat. Na, ezt az utat nagyon melegen ajánlom minden erre tévedőnek! Először klasszik alpesi táj tárul elénk, mély völgyekkel, tágas legelőkkel, rajtuk szarvasmarhákkal és juhokkal, a hegyoldalakon pedig virágos kis falvakat, házcsoportokat láthatunk.

Később, az újabb határállomás körzetében baromi kemény szerpentinek következnek, gyakran 20%-ot is meghaladóak, és a hajtűkanyar fogalma is teljes valójában értelmet nyer (fotó erről a részről nincs, itt fényképezés helyett nagy erőkkel vezettem:), kiálló-megállók pedig nem voltak sajnos).

Átjutva ezen egy széles fennsíkon halad majd az út, visszatérnek a legelésző állatok is. Aztán irány már a tó, néhol csodás kilátás is esik rá, másutt zubogó vízesés mellett robogunk el. Végül leérünk a víz szintjére majdnem, ahol a part mentén haladva érjük el Porlezzát.
Itt a hegyek között viszonylag széles völgy nyílik, ezt kihasználva errefelé sok a kemping és az Olaszország-szerte népszerű mobilhome-okból is van itt jó sok. Ennek megfelelően a városka igen népszerű a főszezonban.

Az északi oldal is jó meredek, de azért ha nem is túl sok, de pár település mégis van erre. Vagyis...tulajdonképpen egy, Valsolda. Azonban e közigazgatási egység jó pár, többnyire piciny hegyi faluból és tó menti helységből áll. Ezeket (elsősorban a belterületükön) keskeny utak kötik össze, illetve az átmenő forgalomnak több helyen is hosszabb-rövidebb alagutak is épültek. Minket ezek a valsoldai települések érintettek meg leginkább, pedig van köztük nem egy olyan, amiben egy darab kávézó vagy bolt nem sok, annyi sem volt.

Ott van mindjárt Castello. Azt nem tudom, miért éppen ez a neve, várnak nyomát sem találtuk, de mindegy is ez.

Szóval, az előbb sorolt dolgok helyett itt csak virágok voltak, ódon hangulat, na meg rengeteg zegzugos alagút a házak között és alatt. És teljes autómentesség-egy hegyi zsákfaluról van szó ugyanis, ami alatt volt egy parkoló a helyieknek (mivel turista alig fordult itt elő), és ennyi. A falu annyira meredek hegyoldalon épült, hogy képtelenség volt oda autóutat tervezni, viszont eszméletlen kilátás van dél felé a tóra, a többi irányban pedig részint a hegyekre, részint a szomszédos, még hegyibb falvakra, pl. Puriára.
Nehezen tudtam szelektálni a fényképek közül, úgyhogy egy rakat következik belőlük most.

A tó mentén haladva az ottani valsoldai helyeken automatice végigautózik az ember, és bár olvasmányaim szerint San Mamete a legérdemesebb a megállásra, nekünk Albogasio volt a legkedvesebb.

Itt közvetlenül a tó parton vezet egy keskeny sikátor a Villa Fogazzaro felé, mely egyrészt egy régi olasz film helyszíne, most meg csak egyszerűen szép-legalábbis kívülről. Be is lehet menni, van kertje meg minden, tíz euró a belépő ára; mi ezt kihagytuk, de nem baj, mert már elsétálni odáig és vissza is megéri, beleshetünk kis tóparti kertekbe, házi hajóbeállóba, bemehetünk kívülről nagyon réginek tűnő templomba, melynek freskói számomra minimum meglepőek, és visszatérően: lehet gyönyörködni a tavon, és a környező atom zöld hegyvidéken, mely most, május végén talán a lehető legszebb arcát mutatta meg nekünk.