Pár portugáliai pillanatkép

...Bár eredetileg lisszaboninak készült ez az út, az lett belőle a legkevésbé. Mindössze egy retúr út a 28-as villamossal, valamint egy szűk délutánnyi Belém az, amit a városban vagy a várossal töltöttünk, minden más azon kívül zajlott.

Az ok, vagy inkább az indok az az, hogy április legvégén, május legelején az idő egészen tökéletes 'vidéki' kirándulásokra is, míg a város akár egy téli (és reményeim szerint nagyon olcsó) újrautazás alatt is remekül felfedezhető lesz, lenne.

Úgyhogy végül autót béreltünk...

Ez Portugáliában nem drága művelet, mára olcsóbbá és egyszerűbbé vált a spanyolnál is. Nekünk a 4 napra 36 euró volt a kiskocsi (ami helyett egy egyéves Puntot kaptunk végül; foglalás az autoeurope.eu-n, többször átfoglalva, ahogy mentek lefelé az árak; a bérbeadó a drive on holidays nevű cég), full-full fuel policyvel, ehhez 12 euró per nap volt a nullázó, mely itt igazán az, nem volt egyáltalán deposit meg semmi (a kiegészítő biztosítás nélkül 800 eur lett volna a zárolás a kártyán).

...és azzal jártuk be a Lisszabon környéki területet; Sintrát, a Cabo de Rocát, Cascaist, valamint a Tejotól (ejtsd: 'Tezsu') délre fekvő félszigetet, elsősorban a Sesimbra és Setúbal között fekvő szépséges Arrábida térségét. 

E délebbi rész úgy került igazán képbe, hogy Sesimbrán találtunk 40 euróért az alpharooms oldalán egy négy csillagosnak mondott, de azért inkább 'csak' három csillagosnak megfelelő, abszolút óceánparti hotelt, remek ággyal, színvonalas büféreggelivel, méretes terasszal, medencés kerttel, ingyenes és működő wi-fivel. A szálló abszolút ajánlott, legalábbis ezen az árszinten feltétlenül.
Utazási költség: 19.000 Ft volt a retúr repülőjegy. Nem ekkora, egy hónappal korábban, március legvégén utaztunk volna, de a Wizz Air módosított egy minimálisat a menetrenden-ez azonban elég volt ahhoz, hogy ingyenes módosíthassuk az időpontot erre a tavaszközépi periódusra.

Kezdjük akkor a fővárosi hangulatképekkel.

Belém, vagyis magyarul Betlehem. Régi városrésze Lisszabonnak, bár a hírhedt 1755-ös földrengés alapjaiban változtatta meg. Nem rongálódott úgy meg, mint a város egyéb részei, így a város elöljáróinak, nemeseinek otthonává vált, és ebből az előkelőségből mára is maradt valami.

A kerület/előváros talán legfontosabb épülete, a Mánuel-stílus egyik legpompásabb darabja, a kor portugál gazdagságának hű lenyomatát adó Jeromosok Kolostora (teljes árú jegy: 10 euró). Mint már írtam jó sokszor, borzasztóan amatőr vagyok az építészeti, meg egyáltalán a művészeti kérdésekben, de ez a hatalmas építmény valóban egészen lenyűgöző. Előre elnézést kérek azoktól, akik értenek hozzá, és esetleg jó nagy butaságot mondok, de a részletek, a falakon található kis szobrok, díszítések kidolgozottságában, három dimenziós 'képregényességében' éreztem valami hasonlóságot a Sagradával, vagyis persze sokkal inkább fordítva: mintha Gaudíra valamennyire hatott volna ez a stílus, ez a kor. 

A kolostor közelében sok a látnivaló: előtte, majdnem a Tejoig egy szép közpark szökőkúttal, virágokkal, keleti szentéllyel, nyugati növényekkel. Feljebb a soha be nem fejezett egykori királyi palota, az Ajuda épülete emelkedik, előtte találjuk nem sokkal a Kocsimúzeumot és a köztársasági elnöki palotát, ami mögött pedig egy kiterjedt trópusi kert húzódik. Ezekben nem voltunk, például ezekért is (főleg a parkért) vissza szeretnénk még térni Lisszabonba.

Ott van aztán a Felfedezések emlékműve. Egy stilizált hajó (legalábbis szerintem az akar lenni) maga az építmény, két oldalán részben valós, részben elképzelt alakok szobraival: Tengerész Henrik, Vasco de Gama...aztán mindazok, akik 'kellettek' a gyarmatosításhoz: egyházi emberek, katonák, tudósok, költők. Modern hatású, monumentális építmény ez. Be is lehet menni, fel is lehet liftezni a tetejére, teljes ára 4 euró.

Kicsit lejjebb, az óceán felé találjuk, vagyis mi csak találtuk volna, de nem sétáltunk el most addig, a Belém tornyot. Ez régen még benne állt a vízben, ma már a Tejo partján emelkedik. A toronynak részben védelmi funkciója volt, részben, hogy is mondjam, érzelmi, a hajósoknak jelezte, hogy megérkeztek a sok hónapos utazásból.

És még mindig nem teljes a fő látnivalók sora: itt található még a Tengerészeti Múzeum, a Régészeti Múzeum (mely a Jeromosok Kolostorának egyik végében kapott helyet), a Néprajzi Múzeum, valamint a Belémi Kulturális Központ, a helyiek körében eléggé ellentmondásos modern épületegyüttese is (arról vitáznak, hogy mennyire illik ebbe a környezetbe).

Mivel kedvelem a kötöttpályás közlekedést, így azért egy kört a 28-as villamossal nem hagytunk ki még így sem, hogy nem Lisszabon lett az utazásunk fő célja. Le sem szálltunk róla, így a városról úgy igazán képet nem, csak hangulati foszlányokat kaptunk: szűk utcák, melyeken gyakran egészen konkrétan értük volna el a házak falát. Tujázó fiatalok. Autók ezerszámra, melyek jó gyakran tartják fel a villamost is, ami azonban semmiféle feszültséget nem okoz, sem az autósokban, sem a villamosvezetőkben, sem az utasokban, sem senkiben. Sok-sok ajulejos (tehát színes csempékkel kirakott) épület. A sok-sok öreg épület (Alfama városrészben). A Sé katedrális engem valamiért különösen megérintő épülete. A Fado bárok. A kilátóteraszok sokasága. A módfelett kedves kis elevadorok. Na és a szenzációs Április 25-e híd, mely közelről nézve egészen lélegzetelállító mérnöki teljesítmény (és nem véletlenül emlékeztet a Golden Gate-re, ugyanaz az amerikai cég építette). 

Úgyhogy, így elsőre és felületesen is igencsak érdekes hely ez a város!

Sintrában annyi a látnivaló-már akkor, ha valaki szereti egyrészt a szép épületeket, másrészt a hatalmas kiterjedésű, már-már kontinentális őserdei sűrűségű (és gazdagságú) erdőket és parkokat-, hogy az általában a városra és környékére ajánlott egy napos tartózkodásnál simán el lehet jóval többet is tölteni. Az egy nap elég mondjuk a leghíresebb helyekre, így a Pena palotára, a Mórok várára és a városka történelmi központjában elhelyezkedő Palacio Nacionalra, de ez is már inkább akkor, ha valaki az épületek belsejére már nem kíváncsi úgy igazán. 

Nekünk ez az utóbbi, a fordított tölcsérformájú kéményeiről könnyen felismerhető palota teljesen ki is maradt, csak az utcákról csodáltuk meg. Sőt, a Mórok vára is kimaradt, amire pedig onnan vetettünk pár pillantást, ahonnan láttuk: pl. lentről a városból, de főképpen a Pena Palota kertjéből és teraszairól, ott ugyanis nagyon is jártunk.

Belépőkből van csak a palota kertjébe szóló (7.50 euróért), van terasz és park kombó (10.50-ért) és mindenhová jó (14-ért).

Szerintem a csak a kertbe szólót nem érdemes megvenni-ugyan az a legolcsóbb, de önmagában közel van a nettó pénzkidobáshoz. Ennek oka az, hogy ebben a sintrai környezetben az a park egészen egyszerűen nem ér annyit. Legalábbis véleményem szerint a sima erdei utak, vagy a városban található parkok legalább olyan színvonalon vannak, mint a Pena kertje. Hozzáteszem, ez nem azt jelenti, hogy semmilyen volna, ó, szó sincs erről. Hatalmas örökzöldek és lombhullatók uralják a kertet, ahogy pedig haladunk feljebb, a kastély felé, úgy válik egyre csodásabbá a kilátás is. 

Mégis, azért a kastély itt a csúcs, és nem csak földrajzi értelemben. Formáival, a stílusbeli keveredéseivel, élénk színezésének váltakozásaival teljesen egyértelműen mesekastély érzést kelt az emberben, mikor felfedezi azt. Bástyáira (főleg  a sakkfiguraszerűekre), gyermekkorunk meséinek királykisasszonyait képzeljük oda (jó, én azokat képzeltem, hangulatoltam oda), miközben pedig mór hatást keltően bástyái egészen más hatást kölcsönöznek az építménynek. Mondanám, hogy komorabbat, vagy szigorúbbat, de hát miközben pl. napsárga színben pompáznak, ilyet állítani azért mégis túlzás volna...

Egyébként, ha nagyon akarjuk, még magyar vonatkozást is találhatunk itt. Az építtető ugyanis II. Ferdinánd portugál király volt (mert, hogy egyébként ez is meg a tölcséres kéményes palota is afféle királyi rezidenciák voltak), akinek édesanyja Koháry Gabriella volt, amiről a portugál királyi családfa a kastély egyik kicsi szobájában tudósítja is a látogatókat.

Szóval, nagyon tetszett nekünk a Pena palota, de az időnket Sintrában mégsem ez a hely húzta el.

Hanem a Quinta da Regaleria. Valamiért mintha a második vonalba tartozna a helyi parkok és kastélyok között, pedig nagyon is a topon van. A belépő is ide a legbarátságosabb, mindössze hat euró, ez jó az épületre is és a kertre is. A kastély nem igazán öreg, 19.század végi, ennek megfelelően mindenféle neo-, ami a stílusát illeti. De én azt hiszem, nem is az épületen van itt a hangsúly, hanem a kerten. Mely mesés, mindenféle értelemben (sajnos pont itt elég gyenge képek születtek, nagyon kevés kép adja vissza egyrészt azt, amit a valóságban érez az ember, másrészt azt, amit megörökíteni szerettem volna).

Persze, növényzetileg, burjánzásilag is az, gazdag, üde, sűrű, különleges. Ám kialakításra is megáll a fenti jellemzés, vagyis, talán még inkább ráillő a varázslatos és a misztikus. Alagutak, rejtett ajtók, labirintusok, csigalépcsős földalatti 'tömlöcök', 'vízen járás' teszik különlegessé és egyedi hangulatúvá a kertet, melyet csak tovább gazdagít a tavasbarlang, a felszíni tó, a hatalmas fák, a fákon rohangáló mókusfamília...

Érdemes utána olvasni a kastély honlapján meg egyéb helyeken is a kertnek, ugyanis nem csak azért ilyen, hogy mutassa az építtető gazdagságát és fantáziáját, hanem valamiképpen szimbolizálni akarja az élet és halál viszonyát, és minden kerti építménynek története, a vezérfonalhoz kapcsolódó mondanivalója van.

Véleményem szerint ez a látnivaló az, ami a legkevésbé kihagyható Sintrán.

Még valami, amit sajnos nem próbálhattunk ki, mert csak hétvégén közlekedik, de aki akkor jár erre, érdemes vele számolnia. Van ugyanis egy lisszabonihoz hasonló nosztalgia villamos, mely Sintra új városrészéből indul és egészen az óceánpartig közlekedik. Minden bizonnyal király élmény, jó időben már-már kabrió villamosról van szó, és még csak nem is drága, ilyen egy-két euró mindössze a jegy egy irányba, személyenként (kép nem saját persze, a guglit hívtam segítségül).

A Cabo da Roca, a kontinentális Európa legnyugatibb pontja önmagában is feltétlenül megéri a látogatást, mindjárt részletezem, hogy szerintem miért. Ám ha Sintra felől megyünk, már maga az odaérés is élmény. Kis túlzással az óceán széléig tart az erdőség, amiben nagyon hangulatos végighaladni a mind vertikálisan, mind horizontálisan mindenfelé kanyargózó, viszonylag keskeny úton. E remek autós andalgás nem tart túl sokáig (ha nem állna meg az ember állandóan lelkendezni, és pár perces sétautakat tenni), egy-kettőre elérjük Azóia falut, mely nagyon portugál, nagyon nyugodt, amolyan világvégi helynek tűnik; innen pedig már tényleg a sarok sarkában vagyunk.

Nem csak itt, de itt is eszünkbe jutott, hogy az éghajlata okán eleve nagyon zöld Portugáliába talán a legjobb időszakban látogattunk el. Az óceánparti, döbbenetes hatású és mélységű sziklákon, és az odáig érő domboldalakon szabályos virágtenger fogadta a látogatókat (akik egyébként itt rengetegen voltak-na, nem mintha a fővárosban és Sintrában nem lettek volna, de például a Tejo déli oldalán már elég nagy volt a nyugalom). Sárga, fehér, pink, lila...mindehhez a végtelen (és ekkor éppen egyébként meglepően nyugodt) óceán, és a zöld sok árnyalatában villódzó partmente szolgáltatott eléggé giccses kereteket.

A lenyűgöző természet mellett építményileg egy formás (és működő) világítótorony, és a legnyugatabbiságra a figyelmet felhívó feszület áll.

Azt írtam az előbb, hogy ha valaki Sintra felől közelíti meg a Cabo da Rocát, mennyire jól jár, de azért mondjuk Cascaisból jövet sem rossz az az út. Akár a legrövidebb úton megy az ember, akár úgy, hogy végig az óceánparton hajt, mindkettő nagyon ott van. Utóbbi nyári hangulatot is áraszt magából már ilyenkor. Ugye errefelé augusztusban sem fürdenek túl sokan, mivel a víz éppen csak súrolni szokta a 20 fokos hőmérsékletet. Érdemes megnézni igazi nyári portugáliai fotókat: a homokos part telis-tele nyaralókkal, miközben a csodaszép zöld és kék vízben alig-alig vannak. Mindez igaz még a legdélebbi Algarve régióra is.

Szóval, a hangulat nyári, mivel a jó széles és jó hosszú Praia da Guincho ('Günysu') eléggé látogatott. Napozni, óceánt hallgatni, vagy szörfözni tanulni tökéletes az idő, a homok itt (is) aranyszínű és nagyon de nagyon finom tapintású. 

Innen tovább Cascais felé pedig sziklák, mediterrán növények, sok virág szegélyezi a partot és az utat, na meg remek kerékpárutak, futópályák. Nagyon rendben van ez a rész, hozzáteszem, határozottan nem Portugália szegényebbik részén vagyunk.

Mindez kiemelten igaz Cascaisra, és a vele mára teljesen összenövő Estorilra és Oeirasra. Teljesen a francia Riviérára emlékeztetett engem ez a térség. Népszerű is, nem véletlen, hogy rendeznek ezen a környéken (Estorilban ugye) Forma-1-es teszteket jó nagy számban, egy 250-es teniszversenyt, valamint itt üzemel Európa legnagyobb casinója is-bár nem tudom ebben a műfajban mennyire a méret a lényeg. Az viszont biztos, hogy a Casino Royale című, első Bond-regényhez Flemmingnek ebben a casinóban tett látogatása adta az inspirációt.
Hatalmas kertekkel ölelt villanegyedek, bájos kis óvárosok, egymás hegyén-hátán különböző méretű, de mindig finom homokos beachek, álomszép közparkok, ám mindezekkel együtt is nagyjából kordában maradó árak jellemzik ezt a részt. Meg baromi sok ember. A partok már most is nagyon látogatottak voltak, a legtöbb partközeli parkoló már tele volt (egyébként, a parkolásról úgy általánosan: sok helyütt ingyenes, még Belémben is, de Sintrában is így álltunk meg; de ahol fizetős, ott sem megfizethetetlen, mondjuk úgy másfél euró két órára nagyságrendileg), és bizony a távolabbiakban is nagyon komoly kocsimennyiség volt. Ebből arra következtettem, hogy nyáron nem lehet egyszerű ott lenni. Viszont ez nem biztos, hogy igaz, hiszen mint említettem, itt nincs akkora különbség, hogy májusban vagy augusztusban üdül ott az ember; tehát nem zárom ki, hogy errefelé sokkal hosszabb és egyenletesebb a szezon. Nem tudom.

Cascaisban érdemes még felkeresni a Boca da Infernot, vagyis a Pokol Torkát. Ez egy magas sziklapart a belváros határában, ahol érdekes képződményeket vájt ki a víz, már-már barlangok kezdenek kialakulni a sziklafalak között (ezek azok itt felül). 

A Tejo déli partja és mondjuk Setúbal közötti térség is megér nem is egy, de számos misét. A (mondjuk így) félsziget felső része is nagyon barátságos: eszméletlen mennyire zöld tud lenni, kiterjedt 'olasz' fenyő-ligetekkel (magas és egyenes fenyők, tetejükön a tányérszerűen, vagy majomkenyérfa-szerűen elterülő jó nagy lombkoronával), időszakos folyóként is funkcionáló, az óceántól csak egy keskeny homokpaddal elvágott tóval, vagy éppen a lisszaboniak talán legközkedveltebb ilyen hétvégi kiugrós beachével, Costa da Caparicával.

Viszont a déli rész talán még szebb és változatosabb, pedig nem egy nagy terület ez: Cabo Espichel és Setúbal, a két végpont között a kis kellemesen kanyargós, barátságos utakon úgy egy órát tartana az út, ha nem állnánk meg közben jó sokszor. De megállunk. :)

Cabo Espichel ennek a résznek a sarka, és hasonlóan a Rocához itt is találunk egy világítótornyot (ahol őrző-védő feladatokkal egy Colombo kutya van megbízva :) ). Ettől picit északra azonban még két megemlítendő dolog is van. Az egyik, bár erről sok mondandóm nincs, mert igazából csak a táblákat láttuk, hogy errefelé számos dinoszaurusz leletet találtak, és e lelőhelyek egy túraútra szépen fel is vannak fűzve. Bár mi kihagytuk, mégis merem ajánlani, mert a táj nagyon ott van, annak ellenére, hogy hasonlóan a Cado da Rocához, itt sem olyan sűrű a növényzet, mint általában. Pontosabban, sűrűnek sűrű, csak éppen alacsony, nem annyira fákból áll. De itt is rengeteg volt a virág, és a dimbes-dombos környezet, valamint a sziklaszirteknél a hatalmas mélység igazán lenyűgöző volt.
 

A másik megemlítendő pedig egy templom, a Nossa Senhora, és annak a két oldalán, jó hosszan épült monostorféle. A hely népszerű zarándokhely volt, és ezért afféle korabeli szállónak épült a két épületsor. Ma ugyan állni áll, de az összes ablaka bebetonozva, illetve az északi szárnyának téren kívüli oldala többnyire romokban hever. Így, mulandóságában is speciális látvány, nem tudom másképpen mondani, nagyon ibériai-félszigetes hatást kelt. Nem tudom, valahogy donkihótés. Na mindegy. :) 

Közigazgatásilag ez a terület is Sesimbrához tartozik, és valóban nincs is messze innen a névadó, szálláshelynek, központnak tökéletes, esténként és reggelenként kellemes kis sétákat tehetünk meg benne, de egyébként elég álmos, nyugodt, és nem különösebben izgalmas település. 
Egykor halászfalu volt, sőt, tulajdonképpen még ma is az, jóllehet ma már elsősorban a turizmusból él és csak másodsorban az óceánból. Ennek ellenére nem csak éjjel és hajnalban, de napközben, majd estefelé újra ki-be jönnek-mennek a különböző méretű halászhajók a kikötőjéből, ahogyan ezt a szobánk verandájáról remekül követhettük is.

E halászati örökségről szól a település ma is. Ez pl. abban mutatkozik meg, hogy úgy igazából mást, mint halat és egyéb tengeri jóságokat nem is nagyon lehet itt enni. :) Viszont azt aztán kis ezer helyen, méghozzá többnyire igazi kis sarki beülősökben, ahol  az utcán készítik elő, sózzák, válogatják a tök friss halakat.

Az itteni emberek (is) nagyon barátságosak és mosolygósak voltak, ingyen és bérmentve mutogattak meg mindent, ha észrevették, hogy érdeklődik az ember (persze csakis portugál nyelven és mutogatással :) ), vagy adtak pl. kóstolót a piacon a sajtokból, gyümölcsökből, miközben egyáltalán nem sértődtek meg, ha nem ültél be enni vagy nem vásároltál semmit.

A part jó hosszú, úgy egy kilométeres lehet, és természetesen finom homokos, ápolt, karbantartott mindenütt.

A kisváros felett találjuk a település várát, ami azonban errefelé nem teljesen úgy működött, mint nálunk a végvárak. Persze annyiban megvan a hasonlóság, hogy mindkettő védelmi feladatokat látott el. Ám míg a végvárak 'kintről' védték a területet, addig ezek a várak tulajdonképpen maguk voltak a falvak, benne színes élettel, lakóházakkal, templommal, istállókkal, ciszternákkal, miegymásokkal. Persze fentiekből azért viszonylag kevés maradt, de azért körbe a várfal a bástyákkal, vagy éppen a templom nem csak áll, de végigsétálható, utóbbi pedig belülről is megtekinthető.

Kicsit kár, hogy a 'kertre' nem figyelnek jobban (igaz, ingyenes a látogatása az építménynek), mert így bizony az kissé elhanyagolt hatást kelt. Viszont ha másért nem, hát a kilátásért mindenképpen érdemes feljönni ide. 

Sesimbra és Setúbal között húzódik közvetlenül az óceán part felett és mellett az Arrábida térség, mely tulajdonképpen egy kisebb-nagyobb csodás öblöket alkotó, nem túl magas (3-400 méteres), ám az eléggé hirtelen emelkedés miatt mégis komolynak tetsző hegyvonulat. Rajta a növényzet nagyon dús és nagyon változatos. Bár eléggé délen vagyunk már, mégis jelentős mennyiségben fordulnak elő a lombhullatók itt (elsősorban tölgyesek vannak nagy számban), teljesen össze-vissza keveredve a különböző fenyőkkel, a meglepően nagy számban előforduló olivaligetekkel vagy éppen a szőlőültetvényekkel.

Határozottan ajánlott a területet (egyébként eléggé szabálytalanul, gyakran csak egy-egy kisebb-nagyobb gazdasághoz vezető zsákutcákkal) behálózó kisebb-nagyobb utakon ténferegni, mert minden kanyar meglepetést tartogathat előttünk, és még inkább jó ötlet gyalogosan (még jobb lehet bringával) belevetni magunkat hol a rengetegbe, hol a toszkánás, dimbes-dombos pagonyokba, vagy éppen lesétálni az óceánig, felkeresve a sok partszakasz egyikét.

Például a Portinho Arrábida nevű helyet, mely nem is csak egy beach, sőt, talán az kevésbé (bár van itt is jófajta homokos part, eszméletlen zöld színű vízzel). Egy kicsi nyaralóövezet ez, pár nyaralóépülettel, pár étkezdével, parkolóval, és így remek kiindulóponttal sétatúrákra egyrészt szomszédos partok, másrészt fel, a hegyvidék felé. Feltétlenül meg kell jegyeznem, hogy természetesen görögös hatást keltett bennünk ez a mini település, méghozzá valahol Dél-Pílio és Kelet-Samos között, vagy együtt. :)

De ez csak a kezdet, innen tulajdonképpen egészen Setúbalig strandok követik egymást. Így pl. az egy tavernás restaurantés, jó széles, jó hosszú és jó homokos Praia do Creiro ('kréru'), az előzőnél jóval kiépítettebb, a térség talán legnépszerűbb strandja címét is elhódító Praja dos Galapos (és tőle nyugatra a kistesó, a Praia dos Galapinhos), vagy már majdnem a térség központi városánál lévő Praia de Albarquel.

Innen remek kilátás esik a szemben lévő félszigetre, Tróiára (helyi járatú autóbusz-jelleggel járnak át Setúbal kikötőjéből a hajók, kompok és csak személyszállítók egyaránt), mely tulajdonképpen csak alig szárazföld; egy keskeny homokpadról van szó, még ha jóval komolyabb is, mint a közelében található kisebbek, melyek nem tudom, hogy miért, de nagyon nagy hatást gyakoroltak rám. Nem tudom, valahogy egyrészt olyan valószerűtlen volt, hogy annyira sekély legyen ott az óceán (pedig az, alaposan ki is van bójázva (mit bójázva, tulajdonképpen világítótornyok vannak a vízen), merre menjenek a méretes tengerjáró hajók, ki- és bejárva a Setúbali öbölbe), másrészt szerintem nagyon szép is, ahogyan megpöttyözi a hatalmas vízfelületet.

Ami az épített környezetet illeti, számunkra a leglenyűgözőbb hatást a Convento nevű, alapvetően ferencesrendi kolostor adta. Sajnos, nem hogy jó, de majdnem semmilyen fotóm nincs róla, de aki beüti a keresőbe, hogy 'Convento, Arrábida', az azért pontosan érzékelheti amit ott láthat. A 16. század során szinte egy komplett falu épült a hegység meredek déli oldalára, elbújva szinte a fák között. Tényleg letaglozó a látvány, akár lentről nézi az ember, például az óceánhoz viszonylag közel húzodó útról, vagy az egyik fentiről tekint le az épületegyüttesre.

...Miután pedig olivaligetet jártunk, fenyveserdőt láttunk, végiglátogattuk a szebbnél szebb partokat, beérünk Setúbalba, mely egy több mint százezres város. Nagyon portugál, az azulejo itt is visz mindent, ahogyan itt is egyszerre van jelen az ápoltság és a szépség az elhanyagoltsággal és a szegénységgel, miközben a főként Portoban érzett, de a pillanatnyi lisszabonozás alatt is megérzett 'fülledtség' bizony itt is jelen volt. Viszont túlságosan nem készültem fel a városból (= egyáltalán nem, csak céltalanul sétálgattunk benne), így inkább csatolok még pár képet, ami alapján talán lehet valamiféle képet alkotni a hangulatáról, jellegéről.

Tudom, hogy eddig szinte minden meglátogatott helyszínt baromi jó helyként állítottam be írásaimban, kivéve egyedül talán a sorrentói beszámolóimat.

De a standard pozitív végkicsengés nem valamiféle hurráoptimista szemellenző mögül jön, összességében tényleg így is gondolom. Viszont mégis vannak a tetszésekben nagyon jelentős különbségek. A különbség pedig abban van, hogy a tetszésnek van-e valamiféle lelki hatása is, például benne marad-e az adott világ az emberben a hazatérés után is, vagy amit kapott, az elsősorban a szemének szólt-e, annak esett-e nagyon jól.

Nos, Portugáliának ez a része, az évnek ebben az időszakában legalábbis feltétlenül, a legbelső kategóriába kerül, hiszen még most, majdnem két héttel a hazaérkezés után is szinte minden nap eszünkbe jut, foglalkozunk vele, megemlítjük. Tényleg a legmesszebbmenőkig merem ajánlani mindenkinek.