2016. június 27., hétfő

Nizza and around, 2. Vissza az időben

(A beszámoló első része, főként Nizzával itt olvasható)
Számos oka, számos történelmi oka van (vagy lehet), miért tűnt el tőlünk majdnem nyomtalanul a középkor, miért nincsenek meg (vagy csak alig vannak meg egy-egy helyen) a régi városfalak, a régi várak.

Na most, a Francia Riviéra nem ilyen hely. A legismertebb, egy errefelé tervezendő út esetén akaratlanul is szembejövő települések mellett is se szeri, se száma a megmaradt, ódon óvárossal rendelkező, réges-régi (és annak is látszó) városoknak és falvaknak. Úgyhogy lukra futni tényleg nehéz, Cagnes, Villeneuve-Loubet, Saint-Laurent-du-Var (hogy csak Nizza kvázi-elővárosait nézzem) mind-mind vonzó, szép helyek, kézzel fogható múlttal., jellemző hangulattal és építészeti megoldásokkal.



De azért én is csak a legismertebb városkákat néztem meg alaposabban (legalábbis most, mert miközben fentiek szépen megvoltak az első két utazásom során, valamiért pont a két legismertebb látnivaló maradt ki (már a 'nézzünk középkori városokat!'-halmazból). E kettő pedig Éze, Nizzától keletre, és Saint-Paul-de-Vence, Nizzától nyugatra. 
Kétség kívül hasonlítanak egymásra, annak ellenére, hogy nem mindig voltak ilyen 'közel' egymáshoz, hiszen ha minden igaz, akkor Éze a határ olasz/savoyai, míg Saint-Paul a francia oldalán élte életét hosszú évszázadokon át. És bár egészen biztos, hogy ennek meg is vannak a nyomai, de ma mind a kettő olyan, hogy kis túlzással utómunkák nélkül lehetnének helyszínek mondjuk a GOT-ban.
A nagyobb, inkább már város, mint falu-Saint Paulban a múltban rengeteg híresség, főként művész járt, időnként élt is itt (például Yves Montand is, aki itt ismerkedett össze Simone Signoréval, és állítólag rendszeresen petanque-zott Lino Venturával). Legidősebb része a 12.századból valók, de a legifjabbak is közel háromszáz évesek már. 


Mivel város-méretű, ezért az igen jelentős turistatömeg jobban eloszlik. Pontosabban, pont hogy nem oszlik el; hanem valamiért a város meghatározott részére koncentrálódik. Ami viszont azon kívül van, ott simán lehet akár teljes nyugalomban is andalogni. Mikor az ember eléri a település kapuját, könnyen rettenhet meg attól, amit lát, ugyanis sűrű sorokban jönnek-mennek a látogatók. Aztán ha az ember végigsétálva a fő utcán, a Rue Grandén eléri a városka méretes, és belül nagyon sejtelmes, félhomályos templomát, akkor onnan, beleveszve a szűk sikátorokba (mely jó sok helyen van virágokkal és növényekkel díszítve) szinte teljes nyugalomban lehet nézelődni, merengeni a múló időn, és a városfalak mellé kiérve gyönyörködni a provance-i domboldalakban. 


Mindjárt folytatom Éze-zel, de előtte még pár szó Vence-ról is. Több helyütt olvastam, hogy kissé alulértékelt a szomszédos Saint-Paul mellett az annál jóval nagyobb, húszezer lakosú járási székhely (magyar vonatkozás: emigrációjában itt hunyt el Károlyi Mihály, első köztársaságunk elnöke). Nos, ha őszinte akarok lenni, én is alulértékelem. Nem mondom, ha nem itt lenne, ha nem ilyen szomszédja, szomszédai lennének, biztosan igen híres lehetne, hiszen a várfal, az óváros, a hangulat adott, sőt, egy különleges építménye is van: ez a Rózsafüzér kápolna, melyet egy az egyben Matisse tervezett és építtetett (az itteni domonkos rendi apácáknál élt, betegeskedett, ezalatt/után, egyes források szerint afféle köszönet-nyilvánításként készült az épület). Csak éppen lakat volt rajta. Sajnos nem jöttem rá, mi lehetett az oka ennek, mert olvasmányaim alapján nyitva kellett volna lennie. Volt tábla, azon a hely a nyitva tartás jelzésére, de azon értékek már nem szerepeltek, ahogyan volt belépő-sor is, de ott sem volt érték. Mintha egy már végleg bezárt helyen jártunk volna. Ezt persze nem hiszem, de ettől még nagyon sajnáltam, biztos, hogy nem mindennapi hangulatú templom az. Vence:


...És akkor Éze. Itt olyasmire, amit Saint-Paulnál írtam, hogy nyugodt merengés, nem sok esély van; esetleg télen, esős időben. Nagyon sokan vagyunk, gyakran kell meg-megállni a szűk utcácskákon, elengedni a másikat. Mondjuk, a megállásra néhol ok lehet a kis utcák meredeksége is. Éze tényleg egy hegy csúcsára épült, így a 'kapaszkodás' felfelé néhol elengedhetetlen. 
Cégéres üzletekből is több van itt, mint Saint-Paulban, mert ott a kereskedelmi egységek is elsősorban a központi részekre fókuszálnak.


Ám kompaktsága miatt itt talán még inkább lenyűgözi az embert a sok ódon épület egysége, plusz, afféle ajándékként, a település tetején egy botanikus kert is várja a látogatót. 1949-ben alapították, és úgy alakították ki, hogy az ott megmaradt várromot is beleapplikálták a kertbe.
Az utóbbi időben volt módom egy-két csodálatos parkot megnézni, na most az ilyen szinthez képest ez lehet, hogy csak átlagos, de azért éppen eléggé szép. Elsősorban kaktuszkertről van szó, amik egyébként is közel állnak hozzám, úgyhogy nem bántam meg a belépőjegy kifizetését (ami hat euró alapjában, ám ebből két eurót lehet spórolni, ha a Villa Ephrussival közös páros belépőt veszi meg az ember).
A parkból, pláne a legmagasabb részeiből (ahol a várrom is látszik) remek a kilátás a tengerre is, ami azért egy megunhatatlan valami.



Akkor következzen is a Villa Ephrussi. Ez a tényleg lenyűgöző villa és park a Saint-Jean-Cap-Ferrat félszigeten van, Nizzától (kis túlzással) egy kőhajításnyira. Errefelé van egy-két ilyen félsziget, amelyek többnyire a gazdagok, sőt, a csúcsgazdagok villáinak helyszínei (ilyen még pl. Cap Martin, Cap D'Antibes, de tulajdonképpen ide sorolható St Tropez is). Na, ilyen ez is. Igaz, ezekből általában nem lehet sokat látni, hiszen részben jó magas kerítésekkel, részben jó magas növényzettel (de elsősorban a kettő ötvözetével) rejtik el magukat az utcákról kíváncsiskodó tekintetek elől. De azért még így is izgalmas betekinteni egy kicsit egy ennyire másik világba, plusz azért a dús, nagyon ápolt növényzet is nagyon szemet gyönyörködtető. Ráadásul ezen a félszigeten (de részben egyébként Cap D'Antibes-on is) körbefut a part mentén egy sétaút is. Nagy része burkolt járda, kisebb része köves út. Gyakorlatilag teljesen a tengerparton fut, csodás a kilátás a partvonalra, időnként fel a parti villákra, miközben körülöttünk rozmaring, kakukkfű és mediterrán fenyők jellegzetes illata keveredik. Valamiért itt a tökéletességről is megfeledkeztek, sokkal inkább tűnik úgy, mintha pl. Thassos szigetén sétálna az ember, mint a francia riviéra egyik leggazdagabb részén.


Na, ilyesmi fel sem merül az Ephrussi villánál. Aron Messiah tervezte Beatrice Rothschild számára, aki a rózsaszínű villát teli pakolta egyedi és drága bútorokkal, festményekkel, freskókkal, porcelánokkal. A villát és a kertet végrendeletében a francia Szépművészeti Akadémiának ajánlotta fel, így lett látogatható a hely a bárónő halála után.


Tényleg szép a villa belül is, valóban lerí a felfoghatatlan gazdagság, ami esetünkben itt ízléssel is párosult. De azért az a kert...
Kilenc, jól elkülöníthető részből áll. Firenzei/toszkán, spanyol, provance-i, japán, francia, egzotikus, 'kő', rózsa és sevrés-i. A legnagyobb, és a legfigyelemfelhívóbb a francia, mely a villa előtt terült el: szabályos tavak, benne zenés szökőkutak és tavirózsák, körülöttük szobrok, pálmafák, mindenféle örökzöldek, a kert végében egy gloriett. Megadja az alaphangot a többi részhez, melyek ugyan kevésbé vannak frekventált helyen, de semmivel sem maradnak el ettől a résztől.
Említettem már az előbb, hogy park-gazdag utakon vagyunk túl; de ez bármelyikkel állja a versenyt, az ténykérdés. Belépőárban mondjuk veri is mindet a maga 13 eurójával...



Az első posztban már megemlítettem a Nizza és Monaco közötti hegyi utakat: a corniche-okat. A legidősebb közülük a Grand, mely nagyjából az ókori római út, a Via Aurelia nyomvonalán halad; a ma is használatos út 'eredetijét' Napoleon építtette. A parthoz legközelebbi Inférieure 18. századi építmény, míg a középső, a Moyanne, mely szerintem a legkirályabb, és amin Mentonba autóztunk, viszonylag fiatal, a 20. században építették ki.


Egy igazi kanyargós szerpentinről van szó, bár persze a forgalom mértéke miatt vadregényesnek ma már messze nem nevezhető. Ilyenekért változatlanul Görögországba érdemes utazni. :)
A kilátás végig egészen fantasztikus. Előbb Villefranche és Cap-Ferrat látszódik odalent, majd Beaulieu és Éze-Bord-de-Mer következik, hogy lassan elérjük Monacót (egyébként elképesztő, hogy még innen fentről is mennyire durván hangosan hallatszik a monte-carlói verseny), ami felett elhaladva aztán már lassan a tengerpart felé veszi az irányt az út, amit a szerintem kissé érdemtelenül keveset említett Roquebrune/Cap Martin közelében el is ér; innen már lent, a part mentén haladva futunk be Mentonba.
Fontos még megemlíteni a Corniche-okról azt, hogy rengeteg helyen vannak összekötve, így szabadon, kedvünk szerint jöhetünk-mehetünk egyikről a másikra.


Menton volt az a hely, amiből gyakorlatilag semmilyen élő emlék nem maradt meg bennem az akkori utazásból. Nézegettem a mostani út előtt a régi fényképeket is, de nem volt ismerős semmi, ahogyan nem jött elő semmilyen akkori érzés sem, valami beugró élmény vagy hasonló. Így adekvát volt, hogy számomra must-see hely lesz a város, hiszen sok szépet olvastam róla, és nagyon érdekelt, vajon miért esett ki az emlékezetemből mégis ennyire.
Ezt nem tudtam megfejteni végül. De az igaz, hogy minden bizonnyal másodszor már mélyebb nyomokat fog hagyni. :) Nekünk nagyon tetszett az állítólag a riviéra legenyhébb téli klímájával bíró város, megkockáztatom, talán a legjobban a most meglátogatottak közül. Egyrészt, a promenádja. Az egész Cote d'Azur-ön szépséges kék víz itt valahogy még szebben csillogott (persze tudom, hogy minden bizonnyal ezt csak a fényviszonyok pillanatnyi adottsága okozta), remek hátteret adott a dombra felkúszó óváros és a mélyen a tengerbe nyúló kikötői móló. Közben észak felé szabad volt a kilátás Ligúria, az olasz riviéra felé is.


Amivel pedig végképp a szívünkbe záratta magát Menton, az az a bizonyos, magasra emelkedő óvárosa volt. Remek a St-Michel templom előtti, mozaikos térre vezető, két irányból is leküzdhető lépcsősor, a pasztellszínek, a keskeny, száradóruhás utcácskák, a meghökkentően meredek lépcsők, melyek a házakba visznek fel, a minikertek minden zsebkendőnyi lehetőségen, a luganó-tavi Castello falucskára emlékeztető sok-sok kis 'alagút'.
Fontos viszont, hogy az igazi hangulatért legalább ide, a 'fő' templomig fel kell jönni. Mert az óváros lejjebb is beindul már, de ott vannak a 'váci utcás' részek. Nem mondom, az sem rossz, de mondjuk az éppen olyan, mint máshol errefelé, sőt, akár mint Olaszországban. Míg feljebb, ahol több a nyugalom, és lassulni kezd minden és mindenki, szóval ott kapott el minket az az érzés, ami azt okozta, hogy talán most itt éreztük a legjobban magunkat.


Azonban érdemes még folytatni az utunkat innen egy kicsit. Mert kvázi lezárásaként a régi negyednek, egy újabb kis emelkedő után (ahol többfelé is észrevehetjük a citromfákat is - a mentoni citrom fogalom állítólag), elérhetjük a régi temetőt, ahol a sokkolóan régi, 18-19.századi, elsősorban angol és orosz sírok (inkább sírok maradványai) között toszkánásan gazdag a ciprusfelhozatal, és a sokkolóan teljes körkilátás mellett egy szerintünk még romjaiban is igen szép, orosz-orthodox kápolna is megállásra, az időmúlás érzékelésének teljes elvesztésére csábít, befejezve ezzel mindazt a hatást, amit Menton már lejjebb, a promenádon sétálva gyakorolni kezdett ránk.


Még valami a városról: ahogy a fenti képen is látszik, ebben a temetőben nyugszik a rugby kitalálója is. Fejfáján ez olvasható: aki először vette a kezébe a labdát és futott el vele. :)

Mentonnal ellentétben Antibes nagyon is benne maradt az emlékekben. A fehér és halványsárga épületek, a keskeny út a tenger mellett és a városfal mentén, a Picasso Múzeum, a kilátás Cap d'Antibes-ra, vagy éppen a másik irányban az egykor egészen elképesztően ultramodern Marina Baie des Anges épületkomplexumra (gondoljuk el, ez a hatvanas évek óta üzemel - még a Veréb is madár című, Kabos László duplafőszerepelte filmszatírában is láthattuk), mind-mind megmaradtak.


Ezt a várost is az ókori görögök alapították, neve is a görögből jön: Antinopolis, vagyis 'a várossal (Nizzával) szemben'. A keleti végein emelkedő, 16-17. századi Fort Carré erőd arra emlékeztet, hogy sokáig volt határváros a francia és a savoyai állam között. Az erőd kissé elkülönül, mert az óváros, benne a hangzatos nevű, de azért annyira nem nagy Cathédrale Notre-Dame de l'immaculée Conception-nal, a tengermenti bolha-, és a rendes, városbéli 'igazi' piaccal, a sétára csábító városfallal, a kikötő másik, nyugati oldalán van. Apropó kikötő: feltűnő, hogy itt mennyivel 'természetesebb' a hajófelhozatal. A jachtok mellett rendes, szabályos, színes halászhajók (és lélekvesztők) is jelentős számban képviseltetik magukat.


Cap d'Antibes körül pedig szintén van olyasmi gyalogos körút, mint Cap-Ferrat-n. Ez mondjuk nem teljes, mert az autóút is sok helyen egészen a part mentén fut, de a legdélibb, legzöldebb, legvadabb részein lehet végigsétálni. Keleten ez a Keller-plage (ahol amúgy beteg árak vannak...) mellől indul - hogy nyugaton pontosan meddig,azt nem tudom, addig már nem kóvályogtunk el. :)




Határozottan nem a hírhedt gazdagság megfigyelése miatt, végképp nem sznobizmusból érdemes ideutazni (persze nincs kétségem, hogy utóbbi halmaz nem jelentéktelen az odautazók között).
Sokkal inkább a tájakért, a gazdag, és látható történelemért, az ódon, jellegzetes kinézetű és jellegzetes szagú településekért, az ételekért, a virágillatokért, az emberekért. Viszont azt hiszem, hogy ezzel együtt kevés hely lehet a világon, ahol a gazdagság, a néhol felfoghatatlan jómód ennyire intelligensen, elegánsan mutatkozik meg; úgy, hogy az semmiféle kellemetlenséget, negatív érzést nem okoz, lehet élvezni és 'elvenni' a szépségeket, amiket az élet ott kínál.

2 megjegyzés:

  1. Jaj, hát ezt imádtam:))) Köszönöm!

    VálaszTörlés
  2. Igazán hangulatos és gyönyörű helyeket mutattál nekünk, nagyon tetszik.

    VálaszTörlés