2018. május 8., kedd

Szarajevó körül-belül

Két barátommal úgy döntöttünk, balkanizálódunk ezen a tavaszon. Hamarosan Macedóniában fogunk eltölteni egy hosszú hétvégét, míg április vége felé Bosznia fővárosa volt soron.

Ketté szedem e beszámoló tartalmát. A belvárosi, "kötelező" látnivalókról csak távirati stílusban írok, hogy nagyjából azért meglegyenek egyben ezek is. Utána pedig a mondjuk úgy, élményekről, szerintünk különleges helyekről mesélek.

Baščaršija. A muszlim óváros. Origója, jelképe és központja a mór stílusú, fából készült ivókút a Galamb téren (Sevilj), melynek megvan az azért annyira nem egyedi misztikuma is: aki iszik belőle, visszatér a városba. Jó hír, hogy emögött nem az van, hogy ha valaki túléli ezt a műveletet, akkor biztosan meglépi az újrautat - lévén nagyon büszkék is a helyiek a karszt ivóvíz minőségére.


Gazi Husrev-beg Mosque. A Boszniát több mint húsz éven át irányító, híres török helytartóról nevezték el ezt a igencsak méretes (a legnagyobb a Balkánon), nagyon szép mecsetet. Az ország egyik legjelentősebb iszlám építészeti emléke, ráadásul nagyon élő hely, folyamatosan jönnek-mennek a hívők. A dzsámi udvarán egy szép kút áll. Főbejárata mellett két türbe található, melyek közül az egyikben maga Gázi Husrev nyugszik. 
Az épület mellett, a keskeny bazáros utca túloldalán emelkedik a mecset óratornya,  a Sahat-Kula. Az óra viszont nagyon más, mint amit mi megszoktunk. 'Delet' ugyanis napnyugtakor mutat, jelezve a hívőknek, mikor kell imára jönniük. Ebből persze következik, hogy pár naponta - nem akárki, hanem az óramester - igazít is rajta. Egyébként - mutatva az én építészeti ismereteimet- nekem kinézetre simán elment volna egy toszkán óratoronynak is, nyilván a tetején a félholdat és a speciális óraműt nem figyelembe véve. 


Slatko ćoše (édes sarok). A Ferhadiján (ami a talán legismertebb, mondjuk úgy, sétálóutcája Szarajevónak) az egyik kis kereszteződést hívják így. Oka, hogy évszázadok óta van mind a négy sarki épületben cukrászda, édességbolt. Emellett kulturális jelentősége is van a helynek, ugyanis innen 'kifelé' kezdődik a 'nyugat', változik meg a közel-keleties, törökös bazárság, felváltva azt a mi szemünknek megszokott épületekkel, hiszen a sok-sok évszázados török fennhatóság mellett az (ugyan csak pár évtizedes) monarchiabéliség is mély nyomokat hagyott a városon.

Például a még szinte friss egykori Városháza, ma levéltár és könyvtár. Két évtizedig állt kvázi romokban, lévén még a háború elején felgyújtották. Ma azonban szerencsére már eredeti szépségében áll a Šeherćehaja híd előtt, a Miljacka-folyó partján. Van magyar kötődése az épületnek (már a monarchiaságon túl, bár azzal összefüggésben), nevezetesen, hogy az ún. pszeudó-mór stílusban emelt épület külső homlokzatán tíz db Zsolnay-díszítőelem volt. És van is, vagyis, lett is, mert a rekonstrukció során újra a pécsieket bízták meg ezzel a feladattal.


A híd túloldalán ma étteremként üzemel egy nagyon is helyi történetű épület, az Inat Kuca. Egykori tulajdonosa volt ugyanis az egyetlen, aki nem járult hozzá tulajdona (nevezzük most így) kisajátításhoz, amire a Városháza építése miatt volt szükség. Végül sikerült egyezségre jutni: a házát, tégláról-téglára bontsák le, majd építsék fel pontosan ugyanúgy, ahogy eredetileg állt a folyó túlpartján, ott, ahol ma is áll, és ahol már nem befolyásolta az építkezést. Így. :)



Ha már a folyóparton vagyunk, emlékezzünk meg a Latin hídról is, ahol a '14-es, Ferenc Ferdinánd elleni merényletet elkövette Gavrilo Prinzip. A híd sarkán múzeum van, középpontban ezzel az az eseménnyel.



Szarajevót 44 hónapon át tartották ostrom alatt a boszniai szerb csapatok. Hogy el tudjuk ezt helyezni: Leningrád ostroma 872 napos volt, Szarajevóé több, mint 1400...
A városban 1992 áprilisa és 1996 februárja között mintegy 11 500-an haltak meg, közülük több mint 1600 gyerek. A helyi beszámolók szerint naponta átlagosan 300 gránátot lőttek a városra, aminek következtében legalább 50 ezren megsebesültek. Az 'átlagosan' szónak jelentősége van, mert állítólag a tízezret is meghaladta a maximális számuk a legdurvább napon. A 380 ezres boszniai főváros az ostrom idejére víz és áram nélkül maradt, igen gyakran a gázellátás is szünetelt. Nem beszélve az élelmiszer-ellátásról. Ekkor építették a reptér mögötti alagutat, ezen keresztül igyekeztek úgy-ahogy ellátni a várost. Ma mindenki számára látogatható a hely, egy nagyon sokkoló múzeumot rendeztek ott be. 

 sarajevo tunnel during the siege

A várost egykor Európa Jeruzsálemének is nevezték. Egyrészt az évszázadok óta meglévő kulturális és etnikai keveredés miatt, másrészt az egykor itt élt tizenötezres (ma párszázas) zsidó lakosság miatt. Szefárd zsidóságról van szó elsősorban (askenáziak csak már a Monarchia idején érkeztek), akik a 15. században kerültek ide, mikor spanyol földről kiűzték, és a muszlim török szultánság pedig befogadta őket. Tök érdekes, hogy évszázadokkal később is még a szefárd/ladinó nyelvet használta az itteni zsidóság (ami tulajdonképpen a Spanyolországból történő elűzésük-kori kasztíliai spanyol), mutatva azt, hogy tényleg komoly autonómiát élvezhettek itt. 
Nagyon sok mementója van az itteni életüknek, ezek közül én most a legrégibb temetőre hívom fel a figyelmet. 
1630 óta létezik, egyébként a kilátás is szép innen, lévén tulképp már a Trebevic lejtőjén emelkedik, és az sok évszázas múlton kívül sajnos ennek is van háborús jelentősége is: szintén egyik bázisa volt a város ostromának. 



Ha már temető: nem csak Szarajevóban, de Bosznia-szerte feltűnik az embernek a temetők magas száma és azok mérete. Az egyik legnagyobb ilyen a Kovaci temető, nem messze a Könyvtár épületétől, bár jó erős emelkedőn kell felcaplatni oda. Telis-tele '92-'95 közötti sírokkal, és fiatalokkal....
Tőszomszédságában emelkedik az ún. Sárga Bástya, remek kilátással a városra, 


és nincs sokkal távolabb az előzőnél jóval nagyobb, de hasonlóan romos Fehér Bástya, ahonnan pedig talán még jobb a rálátás Szarajevóra, és innen már a környékére is.



Mindez tényleg csak egy hevenyészett, módfelett szubjektív válogatás volt. Ezek mellett még rengeteg különleges, ősöreg, egyedi látnivalója van a városnak: középkori mecsetek sora, sok-sok további, épített emléke, mementója a városi zsidóságnak, a helyi keleti és nyugati keresztényeknek; a török időknek, a Monarchia idejének, és persze a háborúénak. 


Szarajevó nagyjából kelet-nyugati fekvésű, a hosszához képest keskeny város a Miljacka két partján. Igen menő a fekvése, szó szerint körbeöleli és védi a Dinári-hegység vonulata. Mind a nyugati, mind a keleti végén találunk, ha akarunk egy-egy ősrégi hidat, mai szemmel inkább hidacskát. Bár igencsak központi szerepük volt egykor. A nyugati a Római híd (Rimski most); nevében a jelentősége. Egyben a vidék egyedüli megmaradt római kori emléke. A hídtól nem messze eredő Bosznán ível át (a folyó forrásvidékéről mindjárt lesz szó még bőven egyébként) a hat lyukú építmény. Bár a tény, hogy úgy százméternyire szalad el innen a főút, picit ront az összképen, de egy nagyon hangulatos, békés, idilli környezetet talál az idelátogató. A víz kristálytiszta, és hiába közel az eredő, itt már nyugalmasan bandukol. A híd nagyon szép, andalítóak a víz parton, gyakran a a vízben álló, ágaikat a meder felé fordító fák. A háttérben pedig az Igman most, április végén még a frissen levélbe borult lombhullatók világos zöld árnyalatától a fenyvesek szinte feketébe hajló sötétzöldjéig játszó hegyvonulata látszik. 



A keleti híd, a Kecske híd sokkal kisebb, ahogyan a Miljacka folyó is, ami felett húzódik. Azonban hangosan zubog, szó nincs a Boszna csendességéről. A híd kispajtás az előzőhöz képest, a maga cirka ötszáz évével; az isztambuli főút vezetett itt egykor. Amúgy az idill itt is teljes, talán vadregényesebb is összességében.


Mint írtam, a Rimski mosthoz közel van a Boszna folyó forrásvidéke. A környező hegyek karsztvize tör elő számtalan forrásból hol a föld alól, hol a hegyek aljából kis vízesésekként, majd alakítanak ki gyors sodrású patakokat, lefolyással azért rendelkező tavakat, kisebb-nagyobb szigeteket. 
Mindebből az adottságból pedig egy méretes kiterjedésű közpark alakult, neve Veljo Bosne (2 KM a belépő), szenzációs növényzettel, hidakkal, népszerűsége ellenére abszolút igaz erre a vidékre is az idilli jelző. De azt hiszem, a képek beszélnek a legtöbbet a helyről.


Fontos lehet, hogy két irányból megközelíthető. Az egyik, mondjuk úgy, a hátsó bejárat, itt nem könnyű parkolni, viszont szerencsés esetben kvázi a parkig el lehet jutni; és ha minden igaz, ide busz is jár, a város Ilidza városrészéből (mely egyébként a monarchia idején felkapott fürdőhely volt). 
A másik pedig elölről; itt van parkoló, 5 KM egy nap, 2 KM egy óra, de ez utóbbi csak elvi, mert annyi idő biztosan nem elég. Ugyanis innen egy két és fél kilométeres séta eljutni a parkhoz egy monarchiakori gesztenye- és platánsor vezet a parkba (miközben kétoldalt múlt századeleji villák sora húzódik). Igaz, ez kiváltható konflissal, annak ára 15 KM/8 eur per irány. 


Ránk, magyarokra is jellemző a múltba tekintés, egykori vélt vagy valós nagyságra emlékezés. Elképzelhetjük, mennyire jellemző lehet ez egy alig két évtizedes államiságra visszatekintő kis országra, ahol nemrég még az európai történelem egyik legvéresebb, legkíméletlenebb háborúja zajlott, ráadásul a terület etnikai sokszínűsége miatt is nehéz közös nevezőt találni. Nos, ha van ilyen nevező, ami szembeötlő egy külső nézelődő számára, az az 1984-es szarajevói téli olimpia. Eltelt majdnem három és fél évtized, mégis lépten-nyomon az emlékeibe botlik az ember: olimpiai zászlók, olimpiai pólók, olimpiai csecsebecsék - na és a megmaradt, esetleg meg is újított létesítmények. Utóbbiba tartozik pl. a stadion, mely ma az egyik helyi focicsapat otthona, a jéghokinak is otthont adó Skenderija Hall, vagy éppen az alpesi sí versenyek színhelye, a Bjelasnica hegy, közelebbről Babis Do. Épül-szépül a környezete, aparthotelek tucatjai nőnek ki a földből (külön megjegyzendő, hogy építészetileg is nagyon rendben vannak), miközben most is teljes erővel működik. Szerintem tutti, hogy alternatívája lehet egy ausztriai vagy olasz síútnak ide utazni. 


A megmaradt, de pusztuló építmények talán még lenyűgözőbbek. Nem biztos persze, hogy konkrétan a beton 'teremtmények' maguk azok, hanem mindaz, amit jelképeznek, amin átmentek ezek az elmúlt évtizedek alatt. Miközben romjaikban is megmutatják különlegességüket. Az egyik ilyen az előző alpesi sí helyszíntől csak pár perc autózásra található, az Igmanon lévő Malo Polje, ahol a síugrás sáncokat találjuk.



Na most eleve mindig sokkoló ráébredni, mennyire beteg dolog a síugrás. :) Még a normál sánc is nagyon magas, hát még a nagy. Hogy onnan két síléccel leugrani a mélybe...És tényleg a mélységbe, mert a sánc alatti domb, amit ugye átugranak, az is baromi hosszú és brutál meredek. Az érzés csak fokozódik fentről. Persze nincs semmi kialakított lehetőség a feljutásra, azonban úgy-ahogy kitaposott ösvényeken, majd a pusztuló lépcsőházban fel lehet jutni a tornyokba. Mondjuk az biztos, hogy az unióban ez kizárt volna, le lenne zárva. De ez itt, most szerencsénkre, a Balkán. 
Na szóval, a szokásos 'a képek nem adják vissza' szöveg ide is illik. Konkrétan hangyáknak tűnnek lent, az egykori lelátónál az emberek, miközben körbenézni is muszáj: üde zöld, kiterjedt füves területeken, hegyoldalakon terpeszkednek a sötét fenyőerdők végeláthatatlanul.
Ma piknikező hely az egykori olimpiai helyszín. Amennyire tudom, egyelőre különösebb tervek sincsenek a felújításra. Hozzáteszem, hogy egyébként turista szempontból nézve ez nem is feltétlenül baj.


Annál inkább vannak tervek a szinte a városban, a Trebevic hegyen található bob- és szánkó komplexum modernizálására; szeretnének itt újra világkupákat is rendezni. Cizellálja a dolgot, hogy már igen régóta húzódik ez... Hirtelen felkapják, hogy most aztán tényleg, aztán elül a lendület ismét. 
De legalább már könnyebben elérhető. Jó, autóval eddig se volt komplikált (mi így is tettünk), és a Google szerint hétvégente volt valami 'bkv-s' busz is. Ez alapjaiban változott meg 2018 áprilisában, mikor is átadták az újjáépült libegőt a (majdnem) városközpont és a Trebevic között. 
Átadták, kész azért még nincs. :) Mind az alsó, mind a felső végállomás totál munkaterület még (tehát '18 április végéről van szó), de annyira, hogy lent egy bizt.őr vezetett végig a még fedlapmentes csatornaszemek között. :) Amúgy nem olcsó úgy igazán nekünk, 20 Km a retúr, míg a helyieknek csak hat. Valakivel csak ki kell fizettetni..
Király egyébként az utazás így, csodás ahogy feltárul előttünk a város. Vegyük észre, mennyire szokatlanul éles a határ a város és a teljesen vidéki (amúgy amolyan alpesi) terület között.  
Nagy dolog egyébként a helyieknek ez. Komoly kultusza volt a régi felvonónak, és az, hogy most már ez is újra van, segít, segíthet túllépni a múlton. Legyen így.


Hanem a bobpálya. A libegőtől pár perc mindössze a betonteknő alsó vége, és az egész pálya végigsétálható. Gyakorlatilag ma már teljesen visszahódította a természet, a környező fenyőerdő tényleg csak a betont hagyta még ki a terjeszkedésből. Van valami kísérteties az egészben még ebben a kiváló tavaszi időben is. Nyilván ehhez hozzátesz a történelmi múlt. Az egyik, mérsékelten jelentős, hogy számomra a szarajevói volt az első olimpia, emlékszem az itteni eseményekre. A másik, hogy a város 1400 napos (ezernégyszáz nap!...) ostroma során a bobpálya, meg egyáltalán a Trebevic a szerb hadsereg bázisa volt - remekül belátható innen a város... Persze ez a sáncként 'hasznosítás' is látszik az építményen, golyónyomok százai képében...


Mint írtam, mi autóval mentünk fel a bobpályához is, majd onnan a város mögött jutottunk át az Igmanra. Ilyen tájak mellett haladva el közben:


Megjártuk még a Piramisokat is. :) Visoko határában 'fedezte fel' egy bosnyák származású, amcsi kő gazdag, kvázi-régész, hogy az itteni hegyek, közülük szám szerint kilenc, ősrégi, kb. harmincezer (!) évvel ezelőtti, ki tudja, honnan érkező civilizáció által emelt piramisokat rejtenek. Boszniának pedig érthetően nagyon 'kell' valamiféle eredettörténet, nemzeti arculatot formáló-kialakító dolog, esemény, hit, így sokáig még állami szinten is rácsaptak erre - annak ellenére, hogy a tudományos világ hangosan ellenezte. Egyrészt a humbugjelleg miatt, másrészt, mert miközben önkéntesek százaival bontogatták a hegyeket, ezzel a középkori Visoko (mely a korabeli Bosznia fővárosa volt) különleges maradványait szépen pusztították...


Jó hír, hogy a székely rovásírás maradványait is felfedezni vélték itt egyesek, ergo kik a harmincezer éves civilizáció tagjai valójában? Na ugye.. ;)
Egyébként a vidék nagyon hangulatos, változatos, elsőrangú túrázóhelyszín. 

A bosnyákok közvetlenek, kedvesek voltak, de mindezt úgy, hogy nem érződött a viselkedésünkön semmiféle mesterkéltség. Se egy trafikban, se a közértekben, se sehol. Még az egyébként gyakran pokróc autóbérlős srác is jófej és jóindulatú volt. 
Fent a bobpálya elején egy meglehetős szakadt fazon ücsörgött a betonteknő szélén. Ott, ahol éppen kettévált a teknő, mi pedig bizonytalankodtunk, vajon merre is az arra. Ő magától értetődően elkezdte mutatni és magyarázni, látva rajtunk a tanácstalanságot. Persze nem angolul, igazából az se lepett volna meg, ha a bosnyák is kihívások elé állítja. De segíteni azért szeretett volna.

Vagy még egy történet. A Nokia Here nevű naviját használtam, ahogy már sokfelé máshol is. Jó applikáció ez, viszont már észrevettem, hogy van hajlama bevinni az embert lehetetlen kis utakra. Na ezt itt is elkövette jól. Márpedig Szarajevóban a kis utak nem viccelnek: az egy dolog, hogy baromi keskenyek, de kanyarognak is, és mocsok meredekek tudnak lenni alkalmasint. Esetünkben ráadásul véget is ért, pontosabban lépcsőben folytatódott, ami egy Cliónak nem lett volna komfortos. Emberünk, egy középkorú, egészen megtermett, kopasz fickó, látta már, hogy kapás van, és ugyan szótlanul, de kiállt a portája elé, nézve, hogy mi lesz a delikvensekkel. A delikvensekkel az lett, hogy kissé összeestek, mert a kanyargós, meredek úton való, több kilométeres visszatolatás mérsékelten volt csak vonzó. Jött emberünk, és természetesen 93 %-ban bosnyákul elmondta, de emellett szerencsére el is mutogatta, hogy mi a teendő: hová, milyen szögben tolassak be, és three times-ból meg is fogok fordulni. Én valószínűleg nem kicsi bizonytalansággal nézhettem rá, mert összekulcsolva a kezét, már-már kérlelően mondta, hogy Mister, believe me, three times, help you. Úgyhogy, a Mister követte az akkurátus utasításokat, és ténykérdés, éppen háromból irányba is álltunk. Alaposan meghálálkodtuk a segítséget, kértünk a Here-nél helyesebb útbaigazítást, amit, immár jó pár mosoly kíséretében, meg is kaptunk.

Hát így. Egyebekben meg: az árak számunkra kedvezőek (kb. mint itthon), a balkániasságból pedig így turistaként szinte csak a pozitívságok érezhetőek. Ráadásul szinte mindig 6-8 ezer forint a retúr repjegy, így az egyik legjobb úticél most Budapestről a város, az ország, a térség. És lehet ősrégi Tátra és Düwag villanyosokkal is utazni. :) Hajrá Bosznia!

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése