Valle d'Aosta

...Az úgy volt, hogy valamelyik évben ültem a tévé előtt a Giro d'Italiát nézve, mely éppen keresztülhaladt ezen a régión. Akkor írtam fel a bakancslistára a helyet, majd kezdtem el szépen-lassan az információkat begyűjteni róla, hogy aztán 2017 nyarán pár napot el is töltsünk ebben a speciális hangulatú tartományban.

Ez Olaszország legkisebb régiója, az ország észak-nyugati csücskében fekszik; Itália egyik autonóm tartománya. Nem is igazán olasz; a francia nyelv legalább annyira használatos, bár már ez a tény is asszimulációt mutat: A régió 'anyanyelve' ugyanis a franko-provanszál volt, melyet ma már egyre kevésbé beszélnek sajnos, a köztéri irkák nagyobb része is 'csak' kétnyelvű. Tovább keverve a nyelvi kérdést, van itt egy, alig pár ezer ember által, mindössze három faluban beszélt speciális német dialektus is, a  walzer. Módfelett izgalmas!

Utazás: repülővel Milánóba, ott autóbérlés; onnan szűk két óra autózásra van Aosta. Szállás airbnb (20-30 eurós kuponért itt regisztrálhatsz), picivel több, mint harminc euró volt egy éj, a fővárosban, nagyon csöndes helyen, szép terasszal, modern, tágas lakásban. 

A régiót keresztül szeli a Baltea nevű, néhol kifejezetten nagy vízhozamú folyó, ezzel együtt tulajdonképpen az egész terület hegyvidék; hatalmas hegyek emelkednek mindenfelé, a háromezresek nem nagy cuccok erre, négyezresből is akad jó pár: itt találjuk legelőbb is a Mont Blanc-t/Monte Biancót (ugye ez Franciaországgal közös), a Cervinót (melyet jobban ismerünk a svájci nevén, Matterhornként), a Monte Rosát vagy a Gran Paradisót is. 

És találunk még itt rengeteg középkori, vagy még öregebb kastélyt és várkastélyt. Hogy pontosan mennyit, nehéz megmondani, kérdés, miket veszünk bele: vannak ugyanis látogatható jó állapotúak, látogatható annyira nem jó állapotúak, nem látogatható de jó állapotúak és nem látogatható nem jó állapotúak is...

Ami biztos, hogy legalább hetven van belőlük (de akár simán lehet ez a szám száz fölött is), vagyis abszolút meghatározóak a látképben, szinte mindig lát az ember közelebb vagy távolabb, valamelyik hegyormon egyet-kettőt, valóban a régió jelképeiről van szó. És itt többnyire tényleg olyanokra kell gondolni, mint amik a mesékben szoktak lenni, bástyákkal, kis kiugró tornyokkal, miegymással. 

Mindjárt ahogy belépünk a tartományba, elénk kerül egy, talán a legnagyobb, a Fort du Bard. Már messziről felhívja magára a figyelmet, érkezzünk akár délről, akár északról, tényleg lenyűgöző az építmény!
Alapvetően ingyenes látogatható (olyannyira, hogy a nagy szintkülönbségeket segítő, külső 'minisikló' is ingyenes), viszont a várkastély különböző részein lévő különböző múzeumok díjkötelesek. 

A kastély helyén már az ókorban is állt valamiféle védelmi építmény, a 13. századtól Savoyai-birtok, a leghíresebb eset a történetében pedig az, amikor Napoleon serege ellen mindössze négyszáz osztrák katona volt képes tartani két héten át a várat (és elfoglalni is végül csak csellel tudták az ostromlók).

Írtam az előbb, hogy itt Bardnál már az ókorban is volt valami erődféle. Valle d'Aosta  aktív része volt a Római Birodalomnak, annak határőrvidékének, melynek nem kevés emléke látható és látogatható ma is. Például a Bard-tól még délebbre, tényleg a régió kapujában, Donnas-ban látható/járható római kori út is. Mindössze bő kétszáz méterről beszélünk, ráadásul a jelenlegi főút mellett fut, mégis érdemes a sétára, főként egybekötve a folytatásával, mely tulajdonképpen Donnas óvárosa, mely nagyon hangulatos, keveredik benne az olasz és a német hatás.

Aztán ott a főváros, Aosta, ahol azon túl, hogy van régészeti múzeum is, látható római kori híd, a római város főkapuja, Augusztus császár diadalíve, egész jó állapotban tekinthető meg és nyaranta használatba is veszik az antik színházat, néhol az egykori városfal is látható. 

Szintén római kori emlék a Pont d'Aelnél található vízvezeték-híd. Tényleg mindkettő; kettős volt a funkciója, ebből következően két szintje van: legfelül folyt a hegyekből a kristálytiszta víz a város felé, lejjebb pedig egy kb. egy méter széles, fedett 'alagút' az emberek és az állatok számára. Utóbbi az, ami ma fizetős, előbbi pedig ma már klasszikus hídként funkcionálva, ingyenesen átjárható.

Na de vissza a várkastélyokhoz! Annál is inkább, mert előbbi aquaduct nem volt meg nekem, hanem az innen nem messze lévő Sarriod de La Tour kastély túravezetője ajánlotta nekünk. Aki nem csak ezért maradt meg az emlékezetünkben, hanem abban is különleges volt, hogy legalábbis az általunk felkeresett, úgy féltucat helyből ő volt egyedül, aki angol nyelven is vállalkozott a vezetésre. Hivatalosan itt is csak olaszul, esetleg franciául lett volna rá mód, ami itt a trend, de végül mégis elvitt minket így is egy körre. :) 

Na most, gondolja az ember, annyi baj legyen, akkor nem lesz vezető. Csak hogy szinte kivétel nélkül csak a meghatározott időkben (általában óránként egyszer) és csak vezetve lehet végigmenni a kastélyokon, önállóan nem. Viszont kevés az olyan hely, ahol csoporthoz verődve lehetett volna menni, mi voltunk csak ketten egy-egy túránál...

Mivel messze nem nevezhető profilomnak a várkastélyok múltja, építészeti sokszínűsége, stílusa, ezért most inkább azt a módszert választom, hogy arról a webhelyről, ahonnan én felkészültem, mindig belinkelem a vonatkozó oldalt, így akit mélyebben érdekelnek a kastélyok története és építészete, az kattintson majd oda. Sarriod esetén például ide.

Sarriodtól nem messze van az a legelső képen is már látható, sajnos (külsőre legalábbis) remek állapota ellenére sem látogatható igazi, vicces mesekastély. Én legalábbis valami ilyesmibe képzeltem gyerekkoromban mondjuk Csipkerózsikát. Neve Castello di Saint-Pierre. Hogy lesz-e valaha még nyitva, az kérdéses. Ugyanis bár felújítás miatt zárták be, ez azonban még 1985-ben történt, ami még olasz mércével mérve is bátran nevezhető elhúzódó munkálatoknak...Főként, hogy semmi nyoma nincs semmi ilyesminek.

A Castello di Introd nem hegytetőn áll, tulajdonképpen "városi" kastély (jó, inkább csak falusi, Introd egy kis hegyi falucska), melynek kertje és egy része látogatható vezetés nélkül is, mi ennyiben maradtunk, mivel sokat kellett volna várni a következő turnusig. Ez viszont megérte, ha nem is beszélhetünk túl nagy kertről (sőt), de azért az alpesi nyárban a sok virág és a harsogó zöld a középkori környezet hátterével nagyon is kellemes hatású...
Részletesebb információk pedig itt olvashatók.

Ha már kastélykertek, akkor muszáj megemlíteni a Castello di Gambát. Ez eltér a régióban általánostól, ugyanis ez egy kora huszadik századi kastély, kifejezetten családi használatra épült. Falai között kortárs művészeti múzeum van, körülötte pedig egy impresszív, több mint ötven hektáros angol park, benne hatalmas és lenyűgöző szépségű faritkaságokkal.

A régió kastélyai közül talán a legismertebb a Castello di Fénis. Ez is egy kis településen van, annak szélén emelték ezt az igencsak méretes építményt. Mivel népszerű, ezért mintha gyakrabban indulnának csoportok, ám ettől még csak a helyiek nyelvén. Mindent azért nem lehet egyszerre.
A régióra jellemző várkastélyoktól ez eltér, mert elsősorban csak a tulajdonló családot volt hivatott védeni, nem is hegytetőn áll. Évszázadokon át látta el ezt a feladatot, hogy aztán újabb évszázadokig sima falusi lakásoknak, istállóknak, pajtáknak adjon helyet. A 20. század elején került ismét értő, védő és felújító kezekbe.

 

Fort du Bard-hoz egész közel, attól kicsit északra találjuk  Verrés-t, mely a várkastélyból erősen az első tagra helyezi a hangsúlyt.  Na ez volt az egyetlen olyan hely, ahol, mivel csak pár perccel késtük le az éppen elindult olasz csoportot, beengedtek utánuk, hogy járjuk be nyugodtan, amit lehet, az idegenvezetés minket úgysem érdekel (vagyis, érdekelt volna, csak sajnos nem értettük ugye).

Azzal együtt, hogy itt is kiderült, hogy bizony nagyon huzatos világ lehetett a régmúlt, még a legfontosabb percekben is, talán a völgy túlsó oldalán emelkedő Castello di Issogne jobb választás volt. Pedig majdnem kimaradt, mivel Verrés volt elsőnek kinézve a két 'szomszéd' közül, de aztán már az utolsó napon, Milánó felé autózva maradt rá idő, és mint annyiszor a hirtelen döntések, most is nagyon jól sikerültek.
Míg Verrés inkább ugye vár, mint kastély, Issogne éppen fordítva; reneszánsz palotaként is működött, és Saint-Pierre-hez hasonlóan ebben is van valami meseszerű.
A kiállítás végigvezet a kastély fénykorán, bemutatva a mindennapi élet helyszíneit, milyenségét, mélységeit. Ami igazán megkapó, hogy nem csak a kiállítási tárgyak mutatják meg ez a mélységet, hanem tényleg nyersen maga az épület is: több helyen is lehet látni a falakban, vagy éppen a fa gerendákon olyan bevéséseket, "itt voltamozásokat", kisebb rajzokat (nevezhetjük ezeket akár graffitiknek is...), melyek mellett az évszám 14-gyel 15-tel kezdődött...

Ez egy négy napos út volt, és bevallom őszintén, nem kívántunk már több kastélylátogatást itt. Pedig tényleg egy sor lehetőség maradt még. Ami leginkább sajnálok, az a kissé kieső Castel Savoia kimaradása volt, ahol még egy alpesi botanikus kert is van:

Viszont van Aostában még valami, ami több mint hívogató: a természet. Az említett hatalmas, nyáron is masszívan hófödte hegycsúcsok, a kiválóan kiépített, a legkülönbözőbb edzettségi fokoknak megfelelő gyalogos- és kerékpáros túraútvonalak, a sok sípálya, és egyáltalán, az üde zöld, a rengeteg virág, a sok-sok kvázi spontán vízesés mind-mind csábítja az embert a felfedezésre (azon az oldalon egyébként, melyet fent rendre linkeltem, túraútvonalak tucatjait, ha nem százait találjuk).
Útban  Monte Blanc/Monte Bianco felé...

Fel a kvázi városi felvonón, ami a pilai sícentrumhoz visz...

A hatalmas kiterjedésű Gran Paradiso Nemzeti Parkban, Valnonteynél, ahol az Alpino Paradisia botanikus kert van (hozzáteszem, konkrétan a kertért nem érdemes ide jönni, minden másért igen)...

Végül pedig pár kép egy túráról, szintén a Gran Paradisóban, de az Alpino Paradisiától nyugatra, a 2750 méteren fekvő chabodi menedékház felé.