Toszkána

Mint oly' sokan, mi is vásároltunk a Ryanair elrontott árú (vagy napokon át keményen akciózott..:) ) pisai, 2500 forintos jegyeiből, az utazásra március utolsó hétvégéjét választva. Őszintén szólva elég sokáig gondolkoztunk ezen az úton, de miután még napok múlva is ott hívogatott minket a szinte ingyenes jegy, úgy döntöttünk, ez már biztosan egy jel. :)

A repülőterezés majdnem a szokásos módon zajlott: szeku 2A-n, loungeban reggeli, majd irány a doboz. Azért a 'majdnem' kitétel, mert a reptér Valentin-napi akciójakor még erre az alkalomra is vettem a 2500 Ft-os akciós reptéri parkolásból, így most újra ezen a nagyon kényelmes módon érkeztünk a terminálra.
A beszállással változatlanul gondok vannak a kiosztott helyek okán: egyrészt sokan nem ott szállnak fel ahol kellene, így a keskeny aisle-on megy a gyürkőzés. Vannak aztán olyanok is akik nem oda ülnek ahová a beszállókártyájuk szól, és vannak jófejek akik nem szólnak ilyenkor, hanem átülnek máshová. Ám ahová így leülnek szintén foglalt lehet és ez határozottan nem egy mozi..megindul hát a csoportos helycserebere...

A csodaszép napsütéses úton végigélvezhettük fentről előbb Budapestet, aztán jött a Balaton-felvidék, a szlovén Júliai-Alpok még masszívan hófödte hegységrendszere, majd átrepültünk Velence felett is. A sík vidék után hamarosan újra a hegyek felé fordultunk, hogy aztán északi irányból forduljunk rá Toszkánára, majd mélyen behatolva a Tirrén-tenger fölé, nagy kanyart leírva délről érkezzünk meg a pisai reptérre, ahol csodaszép, napsütéses, meleg idő köszöntött minket.

Hazaúton talán egy picivel kevesebben voltunk, és engem meglepett, hogy nagyon a reptér szélén, elrepülve a múzeum mellett, T1- nél szálltunk le. Így persze egy jó hosszú földi kacskaringó következett. Nem lényegtelen infó még, hogy a pisai reptéren van ingyenes wi-fi, egy órán keresztül, melyet ha megszakítasz közben akkor onnan tudod folytatni, ahol abbahagytad; tiszta felhasználást mér tehát.

Az autóbérlés időszaka picit szerencsétlenül jött ki a repülő menetrendje miatt: már 11 óra után át lehetett volna venni az autót, hazafelé pedig elég lett volna f1-1 között leadni. Ez azonban már megkezdett újabb napnak számított volna, így vártunk egy keveset a reptéren mielőtt a pulthoz mentünk volna (sok helyütt engedélyeznek egy óra késést, ez kölcsönzőcég, pultfüggő is. Persze próbáltam előre megkérni az olasz kölcsönzőt, hogy támogassák a tervem de csípőből  utasítottak el...vagyis, el nem utasítottak, csak további pénzt kértek volna ezért. Kösz nem, harács rulez. )
Egyébként, immár harmadszor esett a Fireflyra a választás; a három napra 31 euró volt a legkisebb méret, ami helyett egy majdnem fullos, 1.6-os dízel Fiat Bravot kaptunk. Mivel a nullázó került volna 65-be, és ekkor is kértek volna 250 depositot, külön kötöttem meg ezt, fórumos tipp alapján itt. Így persze a deposit őrült magas lett, 900 eur.

Felteszem ez viszonylag általános 'probléma' lehet az utazástervezéseknél, hogy túlvállalja az ember előzetesen a megtekinteni kívánt helyszínek mennyiségét. Mindenesetre nálam rendre előfordul. Így volt ez pár hete Katalóniában is, ami most még friss élmény volt, ezért annak hatására igyekeztem úgy összeállítani a programot, hogy az nagyjából kivitelezhető legyen. Ennek érdekében hoztunk egy nagy döntést, miszerint elsősorban a vidéki Toszkánára fogunk fókuszálni: a tájra, a falvakra és kisvárosokra; a nagyobbak közül most csak Sienát terveztük (melynek tágabban értelmezett környékén volt a szállásunk), hiszen városnézésre nem, hogy szükségtelen az autó de kifejezetten nehezítő 'körülmény' volna csak.

Ha már szóba került a szállás, pár szó a frattoriáról, ahol megszálltunk: 102 euró volt a három éj egy autentikusan berendezett, igen kényelmes, földszinti stúdióban, mesés környezetben, egy kiváló, közel sem csak édes pékárukat tartalmazó, változatos büféreggelivel, Montespertoliban.

Szóval, a tervek szűkültek a vidékre, ám még ezen is módosítottam picit szinte közvetlenül az utazás előtt: teljesen véletlen került elém újra Monte Argentario, mint egy esetleges (bár picit már kieső, már majdnem Lazioban lévő) megismerendő része Toszkánának.

Tanakodtunk is rajta egy keveset, hogy leautózzunk-e oda (Pisától bő két órára, a szállásunktól és -ig pedig majdnem két és fél órára volt ugyanis), végül úgy döntöttünk-megyünk. :) Ez persze sajnos további áldozatokat követelt: a legérzékenyebb veszteség Siena közülük, mely így maradt egyelőre kíváncsiságunk tárgya, de lemondtunk a szintén nagyon vonzó Arezzoról, valamint az észak-toszkán városokról, Luccáról, Pratoról és Fiesoléról is.

Ám Monte Argentario meghálálta érdeklődésünket, ugyanis 'személyében' egy rendkívül hangulatos, barátságos településekkel és lenyűgöző felszíni formákkal tarkított félszigetet ismertünk meg. Bár kapcsolódik a szárazföldhöz, mégis kifejezetten sziget-hangulatú, ami cseppet sem véletlen: egykor az is volt, részeként a toszkán szigeteknek, és ma is csak három, keskeny, bár különböző szélességű földnyelv köti össze Itáliával.

Van két hangulatos városka is itt. Közülük talán a déli és kisebb Porto Ercole a bájosabb, ahogy (útikönyvül szólva) amfiteátrum-szerűen ölelik körbe az épületek az öblöt, és ahogy az öböl egyik oldalának tetején egy aragóniai eredetű vár terpeszkedik.
 

Az északi város, Porto San Stefano arról ismerszik meg, hogy onnan indul a Giglio szigetre (mely Elba mellett a másik látogatható tagja az itteni szigeteknek) tartó komp.Talán éppen emiatt lett ez a forgalmasabb és nagyobb  a két település közül.

A félszigeten a túrázók csodálatos utakat fedezhetnek fel, melyek többsége álomszép, elhagyatott partszakaszokra visz. Az északi oldal borzasztó buja, a magas hegyoldalaknak a csúcsai is zöldelnek. A déli picit más, amolyan görögös, igaz csak látszólag: közelebbről már észrevehető , hogy azért más a vegetáció összetétele. És ha lehet ezt súlyozni, akkor ez az oldal a vadabb, a tengerbe zuhanó sziklafalaival. Szintén emlékezetes a kilátás is, nyugat felé ugyanis Giglio látszik, dél felé pedig Giannutri kicsi szigete.

Elviekben van egy autóval is járható út körben a szigeten a két város között, ám mi ezt nem találtuk meg: mentünk, mentünk, ám a vége egy zsákutcás földút lett. Nem sokkal azután, hogy kiérünk San Stefanoból, van egy kereszteződés, ahol jobbra három hotelt ajánlanak az útbaigazító táblák. Mivel több kereszteződés nem volt, elképzelhető, hogy itt a hotelek felé kell menni, hogy ráleljünk a Strada Panoramico-ra, nem pedig a helyszínen sokkal inkább adódó felfelé vivő irányba-ám őszintén szólva ezt nem hiszem, inkább talán valami téli földomlás miatt nem lehet végigmenni az úton.

De ezzel a zsákutcás menettel sem volt baj, tökéletes volt így is. Bár talán egy picit kiesik, de a legmesszebbmenőkig ajánlott ez a terület-főként most, nyáron egészen biztosan túlzsúfolt már.

San Gimignanótól picit tartottunk azt hiszem; lévén elképesztően népszerű. Na nem azért, mert annyira antiszociálisak lennénk, csak felmerült, nem lesz-e túlságosan vurstlis hangulata. Hát nem volt, legalábbis most nem-pedig a felkeresett települések közül ez volt az egyedüli ahol kifejezetten sokan voltak; a parkolás már most sem volt egyszerű (viszont akár ingyenesen is megoldható. Pl., tipp 1: ha Siena felől érkezünk, és egy erős bal kanyarral elhagyjuk a városfallal védett óvárost, balra lehet a focipálya felé lekanyarodni. Egy 's' kanyart leírva egy parkolóhoz érünk; tipp 2: továbbhaladunk kifelé a városból és jobb oldalon lesz egy nem túl nagy, úgy húsz férőhelyes parkoló; egyik helyről sem tart öt percig sem a séta az óvárosig. Persze, hogy ezek főszezonban mennyire hasznosak, azzal kapcsolatban vannak kétségeim...)

Egy csoda ez a város. Már eleve csoda az is, hogy ilyen kitűnő állapotban maradt fenn, és nem csak egy része a régi településnek, de majdnem az egész; úgy, ahogy van. A tornyok városának is nevezik, lévén már messziről is kiemelkedik 14 meglévő tornya-ami mondjuk semmi ahhoz képest, hogy egykor 72 volt belőlük...Védekező feladatot láttak el hajdanán, a guelf-ghibellin háborúskodások idején.

De ezen erődítmények mellett is csakis sok-sok száz éves falak mindenütt; akármerre néz az ember, lát valami építészeti érdekességet vagy különlegességet-ha esetleg pedig mégsem valami extra truváj dolgon akad meg a szem, akkor az csak egyszerűen: szép. Számunkra most a leghangulatosabb tér (sarkán remek fagyizóval) a Piazza del Cisterna volt, egy sajnos (most legalábbis) nem működő, ódon kúttal a közepén.

Azért talán mégis van valami, amit hiányoltam a városból, mely rövidesen részben minden bizonnyal 'megoldódik', de egészen azért talán mégsem: kevésnek éreztem belül a növényzetet még akkor is, ha egy középkori várost értelemszerűen köveztek le majd' mindenütt és nem volt éppen 'divat' közparkokat létesíteni. :)

Siénából vagy Firenzéből San Gimignanoba menet sokan haladnak el (és hagyják ki) Colle Val d'Elsát, pedig Cittá Altája (Felsővárosa) feltétlenül megér egy látogatást. San Gimignanóból jövet először értetlenül állhat az ember az elnevezése felett, ugyanis nincs semmiféle komolyabb felfelé menet. De aztán bebújva a város ódon falai közé, felkeresve a Piazza del Duomot, mely az óváros központi tere, bizony értelmet nyer a név: egy magas kiszögellés tetején nyújtózkodik a város, szép kilátással a környékre. Ám ennél még fantasztikusabb a kép fordítva, mikor lentről nézünk fel az óvárosra, magas falaira, sűrű 'szövésű' vén házaira.

Ez a kisváros feltételezésem szerint nyaranta is kellemes lehet, lévén összehasonlíthatatlanul kevesebben voltunk itt, mint San Gimignanoban.
Itt a parkolás sem okozott gondot: mindjárt a főkapu jobb oldalán (San Gimi felől jőve) van egy ingyenes parkoló.

Folytatva az utat déli irányba, Siena felé, egy újabb fantasztikus látnivalóba botlik az ember (főleg, ha még készül is rá :) ). E látnivaló egy kis falu, természetesen egy szinte tökéletes állapotban lévő várfallal körülvéve: Monteriggioni. Tényleg pici hely, a két vége közötti séta még lassú menetben se nagyon tud több lenni 5-10 percnél.

San Gimihez hasonlóan e település is szinte sértetlenül vészelte át az évszázadokat, ennek ellenére sokkal inkább volt skanzen-jellege. Bár ebbe belejátszhatott egyrészt falu mivolta, hiszen így méretileg is emlékeztethetett arra, valamint az egy négyzetméterre eső szatócsüzletek és étkezdék száma is. Persze nagyon hangulatos a főtéren, vagy éppen az egyik 'mellékutcán' inni egy tejeskávét, vagy a picit félreeső 'parkban' ejtőzni pár percet a kellemes napsütésben. 

Van mód itt felmenni a várfalra is (2 euróért, további 3 a múzeum, kombináltan pedig 4).

Nem vagyok egy túlságosan komoly borissza, így lehet, hogy nagy butaságot mondok, de szerintem a chianti esélyes a világ legismertebb bora címre. A legjobbra talán nem, de amolyan asztali, beszélgetős-vacsorázós, kontyalávalónak nagyon is tökéletes. E bor toszkánai illetőségű, itt határozták meg előállításának szabályait, és itt (úgy nagyjából a Firenze-Siena-Arezzo által határolt háromszögben) termelik hatalmas ültetvényeken az alapanyagának számító különböző fajtájú szőlőket.

Nincsenek is errefelé igazán komoly méretű városok, még San Gimignanohoz hasonlíthatóak sem. Kisebbek azonban igen, melyek méretükből adódóan már a középkorban is szövetkeztek a szomszédos nagyok, elsősorban Siena hatalmi törekvéseinek gátolására. Ez volt a Chianti liga, melynek tagjai közül kerestünk fel párat, melyek egymáshoz méretükben és jellegükben is nagyon hasonlítanak: Panzano, Castellina, Radda és Gaiole in Chiantit. Jelképük pedig a fekete kakas, mely egyrészt lépten-nyomon szembe jön ezen a vidéken, másrészt a Chianti Classico üvegén is felfedezhetjük őt.

A négy kisváros közül véleményem szerint Castellina és Panzano érdemes úgy igazán a meglátogatásra. Előbbi főként igazán unikális, városfal menti utcája, a Via delle Volte miatt, melynek külső oldalát ugye a fal adja, a másikat a fal melletti első épületsor-mely itt azonban egészen a falra épült rá, vagyis ez az utca 'fedett': egy boltíves alagút-sor tulajdonképpen, közte csak egy-egy rövid, egy-két méteres 'pihenővel'. Most ugyan picit kihalt volt ez a rész, de nyáron nagyon kellemes élet lehet itt, lévén kellemesen hűvös a hely, van is itt szép számmal étterem és borkóstoló is.

Panzano pedig már messziről is figyelemfelkeltő duomojáról, mely a városka tetején trónol méltóságteljesen. Hozzá pedig egy kellemes kis utca vezet fel, melynek elején éppen egy kis piac volt. Emellett érdemes e főútról letérni, és belefelejtkezni a nem is túl sok és nem is túl hosszú mellékutcákba.

A településeken túl, élvezve a tájat van lehetőség (és tanácsos is) felkeresni ódon várkastélyokat, melyek egyrészt lenyügőző méretűek és hatásúak, másrészt végképp meseországba viszik a látogatókat. De tényleg: gyerekkorom egyik meghatározó élménye volt a Mosó Masa mosodája című alapmű. :) Máig emlékszem benne az egyik mese melletti rajzra, ahol is a királykisasszony be volt zárva valamiféle toronyba, mely torony klasszikusan bástya-formában ért véget, rajta a kis fémből készült zászló, vagy címer...na ilyenekből van errefelé számos.

Bár például Meletonál, mely egy cirka nyolcszáz éves építmény, és van efféle bástyája-tornya, még sem ez jutott először az eszembe, hanem az, hogy mennyire tökéletes helyszíne lenne egy Agatha Christie-kriminek. :) Annál is inkább, mert egy szállodáról van szó, vagyis a sok ember bezáródik valamiért egy szűk, kísérteties helyre-alapsztorihoz minden készen áll. :)

Egészen elbűvölő hely volt ez, talán a legjobban ez tetszett minden felkeresett helyszín közül. Csak hab volt itt a tortán a varázslatos fűszerkert, majd az azon túli udvarház látványa, közvetlenül a kastély mellett.

De folytatható a sor Cacchino-val  mely egy Meleto-hoz hasonló kastély; valamivel 'modernebb' és valamivel nagyobb. És ha fokozható, innen valamivel szebb a kilátás, talán picit magasabban is vagyunk, de legalábbis messzebbre, teljesebben lehet ellátni.

Az egyik legismertebb efféle kastély a ma is lakott, a Chianti vidék (és egész Olaszország) egyik leggazdagabb, legbefolyásosabb családjának, a 19. században Olaszországnak még miniszterelnököt is adó Ricasoli famíliának a rezindenciája, Brolio.
Lakottsága (mondjuk ezen 'tulajdonsága' sehol sem vehető észre egyébként) ellenére látogatható, a kert öt, a kastélyba tett látogatással együtt pedig nyolc euróért. Na, fenti mese-jelleg itt  a legerősebb, lévén jó nagy építményről beszélünk, másrészt rozsdabarna színe is illeszkedett a bennem lévő képhez

Másképpen volt hatással az emberre Badia Coltibuono kolostora, mely épületegyüttes egy még kopár tölgyes- és zöld fenyveserdő közepén helyezkedik el, melyben amellett, hogy ma már szálloda is, és ma már étterem is, maradt azért egy uszkve kilencszáz éves kis templom is, nagyon erős spirituális hatással.

Felsoroltam én szépen a fentiekben azokat az épített helyszíneket, melyeket felkerestünk, ám szinte alig szóltam a lényegről: a vidéki, településeken túli Toszkánáról. Az eddig leírtakból kitűnik, hogy mi két részre koncentráltunk (bár a Monte Argentarioba történt kirucc miatt viszonylag jelentős részén haladtunk át a tartománynak): az egyik a Firenzei dombvidéknek (vagy Colli Fiorentininek) nevezett tájegység, míg a másik a Chianti vidék. Mondjuk nincs kétségem afelől, hogy másfelé se gyengül a vonzásfaktor, de az biztos, hogy ez a központi rész valami elképesztő erővel tud hatni az emberre, miközben közelségük ellenére vannak viszonylag jelentős eltérések közöttük. Előbbiben több talán a klasszikus toszkán jelleg (pontosabban amilyennek azt én előzetesen tartottam), vagyis a gabonamezős/ciprusos egyveleggel gazdagon 'ellátott' domb-hátán-domb. A Chiantin nyilván a szőlő dominál, és emellett olajfaligetek is vannak szép számmal, ahogyan sűrű erdőségek is (persze mindkettőben van mindegyikből; az arányok mások mindössze).

Toszkána mindenesetre tényleg egy olyan hely, mely szinte mindegyik évszakban felkeresésre érdemes, annyira más arcát képes mutatni: most, tavasszal minden üde zöld és virágos volt (hát még egy hónap múlva mennyire ilyen lesz még!). Most hajtottak az örökzöldek és az olajfák, és főként valami brutálisan zöldek voltak azok a hatalmas, kiterjedt gabonamezők, melyek majd egy évszakkal arrébb, június tájékán azt a klasszikus, aranysárga keretet fogják adni a toszkánai fényképeknek, melyekből talán mindenki látott már.
Az ősz pedig nyilván vonzó újra, mikor minden kisezer színben játszik, a világos sárgától a sötét barnáig.

Csodás a táj lágysága is: semmi döbbenetes erejű horhos vagy meredély, magas és meredek sziklafalak, hatalmas hegyek, magasra nyúló csúcsok. Mégis szemet gyönyörködtető, ahogy egymásba folynak a hegy- és domboldalak, köztük és rajtuk pedig egyrészt kanyarognak a szürke aszfaltcsíkok szerteszét, melyeket oly' sok helyen szegélyeznek ciprusok, néhol olajfák, vagy éppen lombhullatók, elsősorban tölgyek; másrészt mintha csak ottfelejtett gyermekjátékok volnának, úgy szóródnak mindenfelé a kisebb-nagyobb dombtetőkön (vagy éppen a völgyekben) a case calonichék, a picit a mi tanyáinkra hajazó, rendre jó méretes udvarházak.

...Az út előtt nagyon kíváncsiak voltunk, hogy az oly' sok filmben, festményben, regényben na és fényképeken megénekelt és megörökített Toszkána mennyire olyan, mint amiket e művek mutatnak és sugallnak, mennyi múlik (szó szerint és átvitt értelemben is) a jó beállításon. Nos, azt kell mondjam, hogy semennyi se múlik. Tényleg olyan. Tényleg ilyen: