A Chalkidikin. És Ammouliani szigetén.

Szeptember legelején tettünk egy ötnapos látogatást a viszonylagos közelsége okán a magyarok körében is igen népszerű félszigeten. Hogy később minden világos legyen, egy gyors szöveges áttekintés (plusz egy térkép) a helyről.

A Chalkidiki félsziget elhelyezkedését úgy tudom a leggyorsabban meghatározni, ha azt írom, hogy a Thessaloniki és Stavros közé húzott egyenestől délre található területről van szó. Déli irányban három ujjban végződik; nyugatra Kassandra (mely nevét Nagy Sándor fiáról kapta), középen Sithonia (Poszeidón fia a kereszatya) található, míg a keleti ujj egy szent föld, Agios Orós ('Szent-hegy'), melynek leghangsúlyosabb része természeti értelemben is a több mint kétezer méter magasra emelkedő Athos-hegy. Aios Orós egy állam az államban; egy kolostor-köztársaság, szigorú és ősrégi szabályokkal (önállósága már több mint ezer éves, még a török uralom alatt is megőrizte azt). Nincs autóközlekedés, nincs turizmus, határait csakis felnőtt zarándokok és szerzetesek léphetik át, nők pedig olyannyira nem, hogy ötszáz méternél közelebb sem kerülhetnek a határaihoz - ezért a területet egy három órás hajóúttal a tenger mentén bejáró kirándulóhajó is csak ennyire közelíti meg. Pedig egészen döbbenetes hatású épületek vannak itt, érdemes belepillantani ebbe a videóba/képgyűjteménybe, hogy valami elképzelésünk legyen róla:

De ide is határozottan érdemes kattintani pár remek fényképért.

Bár a turizmus így vagy úgy, de az ujjakra koncentrálódik, a felettük húzódó, részben domb-, részben hegyvidéki rész is látogatásra érdemes. Élvezetes beleveszni az itteni kanyargó utakba, akár fel egészen a Limni és a Koronia tavakig; az egésznek van egy kis toszkán íze. Na nem túl erős, éppen csak észrevehető. Fontos még, hogy a mediterrán térségben és Görögországban is oly' gyakori oliva ligetek mellett ezen a vidéken szőlő-, búza-, és egyéb 'klasszikus' agrártermelés is zajlik, lévén ez a vidék az ország legtermékenyebb területe.

Jellemzője még a térségnek lakói története is. Hamar feltűnhet az embernek, mennyi Néa (vagyis új)-kezdetű település fekszik itt. Ez többnyire azért van, mert ezt a vidéket nagyrészt a huszadik század elején Kis-Ázsiából, a ma Törökországhoz tartozó részről érkezett kitelepítettek népesítették be, akik gyakran a régi anyaföldön lévő, felhagyott településről nevezték el őket.

Hasznosságok: repülés Wizz Airrel, retúrjegy ára 9 ezer forint. Autó a Ride and Drive nevű, helyi kölcsönzőtől. Fórumos tipp volt, amit nem tudok eléggé megköszönni: az eddig ezen a reptéren kipróbált, és eddig legolcsóbbnak tartott cégeknél (Poseidon Rent a car és AlphaDrive) jelentősen olcsóbbak voltak. Míg utóbbiak 160 és 165 euróért adtak volna autót nullázó biztosítással együtt, addig ezt a választott cég 110-ért is megtette. Persze cserébe aggódtam is, hogy milyen lesz az ügyfélkezelés és milyen lesz az autó, de teljesen kellemes meglepetés ért. A kocsi ugyan nem volt új (pár éves Hyundai i10, 100 ezer km-rel), de semmivel sem volt öregebb, mint amiket a korábban kaptunk, az állapota viszont nagyon komolyan újszerű volt. A leghatékonyabbaknak is ők tűntek, minden gyorsan ment, angolul ők beszéltek a legjobban, mindent világosan elmagyaráztak...Szóval, így egy alkalom után maximálisan ajánlott a cég.

 

Szállás... Pirgadikiában, az Arava Studio. A halkidiki.com-on találtam, ahol rengeteg szálláshely hirdeti magát, persze a klasszik görög megoldásban: ár itt nincs, kell nekik írni e-mailt, és írnak árat. Így történt ezzel a hellyel is, 25 euróért sikerült egy erkélyes, sea view-s, légkondis, ám nem wi-fi-s stúdiót foglalni. A miénk már felújítás után volt, így a berendezés kellemes és barátságos volt, bár a fürdőszoba még görög szinten is kifejezetten szűk. A szállásadó egy ötvenes hölgy, nagyon  kedves, és bár egy hangot nem beszélt angolul, ez nem befolyásolt semmit. :)

Mindezek ellenére mégis csak feltételekkel merem ajánlani; gondolkozunk az okán, nem tudtuk még igazán megfejteni, de valahogy nem éreztük otthonosan magunkat a helyen. Igaz...ha őszinte akarok lenni, akkor ez a megállapítás igaz lesz a térség nagyobbik részére is.

Szalonikiből délnek indulva egészen Sithoniáig eléggé semmilyen a táj. Pontosabban, csak Kassandráig semmilyen. Onnan a középső ujj irányába már elkezd emelkedni az út, ezzel pedig azonnal változatosabbá is válik. Hol sárgás, hol vöröses talajon nőnek a hatalmas olivaligetek (melyek nem csak jóval méretesebbek, de jóval rendezettebbek is, mint ahogy azt megszoktam az országban), melyeket kelet felé egyre gyakrabban meglepően élénkzöld fenyvesek váltogatnak. Ám erre még rendre alaposan megszemlélhetőek nyers valójukban a felszíni formák, sziklás, homokkősziklás, szoborszerű mivoltukban.

A két ujj közötti partmenti 'települések', így Gerinaki, Psoukadia vagy Nikiti parti, 'új' része nagyon egységes képet mutatnak.

Legelébb is, meglepően ápoltak és rendezettek. Rengeteg az új, és jómódról tanúskodó villa és apartmanház. Kertjeik szépek, zöldek, virágosak. Még olyan jóságok is vannak, mint teniszpályák vagy műfüves kispályás focipálya. Komolyan, kinézetükben is, felszereltségükben is kevéssé maradnak el (ha egyáltalán) a népszerű spanyol turistaresortoktól. Még színvonalukban és méretükben is komoly szállodák is jutottak mindegyikbe.

Csak hangulat, az nem jutott.

Mi borzasztóan sterilnek találtuk őket. És nem csak arra gondolok, hogy nincsenek kafenionban trécselő, a 46 fokban is legalább hosszú ujjú inget (de inkább egy kinyúlt pulcsit) viselő öreg apók, a portájuk előtt (vagy bentről kifelé :) ) trécselő asszonynép, hogy nincsen platánfás főtér, hogy a templom is messze van... Jó, az már biztosan perverzió, hogy eszembe jutott, egy fia narancssárga, vagy oké, zöld betonkeverő se volt elhagyva sehol. Hanem arra is, hogy nem görög hangulatuk nem volt, hanem egyáltalán nem volt semmilyen hangulatuk sem. Nem tudom, mintha csak módszeresen kiszippantott volna belőlük minden ilyesmit egy hatalmas fecskendő.

Nikiti után kétfelé is mehetünk. Tovább délre, Sithonia nyugati partvidékén, de ezt később tesszük majd meg. Előbb átvágtunk Pirgadikia (itteni központunk) felé a félsziget félszigetének északi oldalán. Itt kétség kívül csodás már a táj: komoly meredekséggel bíró, nagyon zöld hegyek emelkednek mindenfelé, közben egyre többször érünk ki a tengeröböl fölé, ahol szinte az út mellől szakad bele a földnyelv a csodás, kék vízbe, miközben kelet felé elnézve az Athos-hegy vonzza a tekintetet. Nagyon szép, gyakran a Costa Bravára emlékeztető vidék ez.

Pirgadikia abból a szempontból jó választás központnak, hogy valódi, élő település, többnyire helyiekkel. Szállások tekintetében egyelőre kevésbé számít a turizmusra az idilli környezetben fekvő, domboldalra felfutó városka; még akkor sem, ha akad egy hotel és pár kiadó apartman is a városban. Bár talán nem csak időleges ez a hiány. Inkább arról lehet szó, hogy  turistáknak nincs oka itt megszállni, ha egyszer lehet közvetlenül a partok mentén is, lévén még a kis beach-ek mellett is gyakran van egy-egy szálláshely. Ezzel szemben ez meg egy városka, fürödhető part nélkül.

Viszont, afféle vacsoraközpont azért lett a hely. A közeli helyeken megszállók, valamint a helyben élő, komoly népsűrűségű macska- és kutyatársadalom apraja-nagyja Pirgadikiában étkezik, róluk úgy hat-hét taverna, pár kávézó, egy-egy 'bár' és gyrosos gondoskodik.
Akkor is jó választás ez a település, ha az ember a Kasszandrán túli részeire kíváncsi a félszigetnek, hiszen ekkor kvázi középre kerül a szállás, így (csillag)túrázni pont ideális.

Kitérő.
Azt, hogy rengeteg országszerte a macska, tudjuk. De komoly számban kóbor, gazdátlan kutyákkal eddig csak Pílión találkoztam, meg most itt. Megmondom őszintén, elég nehezen viselem ezt, mindegyik állat szemében ott van a gazda a hiánya. Ráadásul, a legnagyobb jóindulattal se állítanám, hogy az amúgy módfelett természetességgel barátságos görögök irgalommal közelednének hozzájuk. Épp ideje volna, ha kezdene ezzel valamit az ország, mert még a mostani helyzetükben sem tartom ezt egy akármilyen szempontból nagyon komplex, nehezen orvosolható problémának.Ha volna rá akarat...

Szóval, túrázni. Például körbe Sithónián. Hozzánk legközelebb a Salonikouval, Lagonissivel, Ormos Panagiasszal és főként (már ismertségileg főként) Vourvourouval 'felálló' észak-nyugati hajlat volt, így már csak jövet-menet is ez került a leginkább megismertté. Sok-sok-sok fürödhető part, a tíz méter széles kicsike, üres öböltől kezdve a sok kilométeresekig, az aprókavicsostól az olyan homokoson át, ami olyan volt, mintha picike kis csillogó üvegszemcsék lennének benne, az olyan homokosig, ami tényleg a teljesen klasszikus, puha, sárga liszt. Szintén változatosak  a 'települések' is. Az idézőjel azért, mert egyik sem normál értelemben vett település. Salonikou és Lagonissi tulajdonképpen egy-egy kilométeres beach, melynek partján ma már egy-egy szinte egysoros falu fejlődött ki. Ormos Panagias már majdnem tényleg falu, de inkább olyan, mintha lett volna itt egy kikötő, és mivel turistahajók is indulnak, így a kikötő oldalán, azért hagyományosan ívben, megtelepedett volna pár kiadó apartman és vendéglátóegység.

Vourvourou pedig...Nem is tudom. Mondjuk egyáltalán nem tengerparton érzi ott magát az ember, az igaz. Inkább amolyan igazi tó-érzés van. Pedig van itt szemben kis sziget, északi végén érdekes homokpadok, közelben kikötők, mégis, ez inkább tópartos. Az ember szeme szinte öntudatlanul is elkezdte keresni a lángossütőt.
Beleillik a képbe a keskeny, többnyire tényleg csak pár méteres 'föveny' is (még a vízben is olyan bányató-szerű a meder), amire csak ráerősítenek a balatoni értelemben a partra épült nyaralósorok is (melyek ápoltak, modernek, jó módról árulkodóak errefelé is). Csak itt nem egy-egy családé a nyaraló, hanem kiadó apartmanházakról van szó.

Központ, tér, ilyesmi, itt éppen úgy nincsen (ahogyan persze Salonikouban és Lagonissin sem volt ilyen), ahogyan Geraniki térségében sem voltak. Viszont itt még a tavernák is elszórva vannak. Tömeg érzés szerintem még főszezonban sincs, annak ellenére sem, hogy kb. az összes ház kiadó. De az üdülőfalu keskeny és nagyon hosszú, így ha sokan is vannak, simán eloszlanak a hatalmas területen.

Hanem a táj, na az azért lenyűgöző szépségű. Hatalmas hegyek emelkednek Sithónia belseje felé, melyek csordultig vannak felpakolva elsősorban fenyőerdőkkel, de valamennyire lombhullatóakkal is, elsősorban - amennyire én tudom - nyárfafélékkel meg tölgyesekkel is. Főleg utóbbiakhoz képest nagy kontraszt a víz, mely szinte mindenütt karibi kék.

Úgyhogy most, az írás közepén, le is vonom az első konklúziót: aki 'csak' (mondjuk ez a csak szigorúan idézőjelben van!) egy jó ár/érték arányú, kulturált, ápolt partokkal rendelkező nyaralóhelyet keres, és mentes efféle elhajlásoktól és igényektől, mint amikről feljebb már írtam, akkor keresve se talál jobbat, mint akár Geraniki, akár Vourvourou térsége. Aki viszont nem mentes, az gyakran fogja azt érezni, mintha egy jól sikerült terepasztalon lenne: minden olyan 'olyan, mintha'.
De nem az igazi.

Innen egy hely van, ami minket igazán megragadott, ez pedig Vourvourou leghíresebb partja, Karidi beach. Igazán jellegzetes, színpompás partszakasz ez, változatos formák között lehet pihenni, aki időben érkezik, akár saját, magánbejáratú, sziklákkal védett, egy-két személyes beach-e is lehet. Csak hát, az egy fontos kitétel volt, amivel az előző mondatot kezdtem... Amit ki merek még azzal is egészíteni, hogy nem elég korán érkezni, de aztán korán el is kell menni, mert utána ez a nem túl nagy part borzasztóan megtelik. Még szeptember elején is, képzelem, milyen lehet akkor főszezonban. De azért ne  legyünk teljesen antiszociálisak, akárhogy is, Karidi bizony jó hely volt nekünk, és főleg: jobb, mint az itteni többi rész.

Armenistis meg sokkal jobb. Ez Vourvouroutól Sarti felé van, úgy negyedórára, ha közvetlenül megy oda az ember. De ez nem könnyű, mert a magasból (ahol az út kanyarog) további kisebb-nagyobb strandok hívogatnak. Sajnos nem csak organizáltak, hanem bárral, zenével is felszereltek, ami számomra nagyon lehangoló (legalábbis az utóbbi). Az oké, hogy strandolás közben miért ne hallgasson az ember zenét. De miért döntik el helyettem, hogy én mit és milyen hangerőn szeretnék, egy olyan korban, amikor azért már nem kell egy féltrabantnyi zenedobozt vállon kicigölni ehhez...
Na mindegy. Lényeges még, hogy ezekre mindig földutak vezetnek, melyek jól járhatóak személyautóval is, de azért mégiscsak földutak-így például a portengerre fel lehet ezeken a helyeken készülni.

Na, de én Armenistisről szeretnék inkább megemlékezni. Ez a part is homokos (a csillogós típusból való), nagyon hosszú, talán ezért is veszett el az ott lévő embersereg, így jóval kevésbé hatott zsúfoltnak, mint az előbbiek. Tó-hangulatnak már régen nyoma sem volt erre, sőt, kifejezetten hullámos volt az álomszép színű víz, melynek keretet szemben az Athos-hegy, oldalt pedig ezt a tulajdonképpeni öblöt lezáró sárgás, növényzettel alaposan benőtt sziklák adtak.

A parkolóból jó sokat kell sétálni a partig, ugyanis azt szinte teljes hosszában egy kemping foglalja el, így szép nagy kerülőt kell tenni, azon az áthaladás még gyalogosan sem volt lehetséges. Vagyis, engedélyezett nem volt. :) De nem baj, ez a part igazán megérte azt a kis sétát, amolyan lefkadás élményeket adott; amire - hagy sznoboskodjak egy kicsit -, az északabbi tapasztalások után már-már szükségünk is volt. :)

A déli oldalán a partnak fel is lehet 'mászni' a sziklaszirtre, ahonnan át lehet sétálni a következő öböl fölé, vagy akár be, a talajilag-sziklailag sárgás és vöröses, növényzetileg hihetetlenül zöld (mindig zöld) pagonyba, ahol visítanak a kabócák, ahol áthat mindent a fenyőgyanta és a különféle fűszernövények illata, ahová felhallatszik a lenti tenger morajlása, de ahová semmiféle emberi zaj nem ér el. Szemben meg ott az Athos...Úgyhogy, pillanatok megállításra alkalmas hely ez.

Sithónia nyugati oldalán, elhagyva Nikitit, nem csak a már fent leírt keleti irányba, de lefelé, dél felé is a magas, elképesztően zöld fenyveserdőkkel borított hegyek lesznek a meghatározók egyrészt, másrészt valami hihetetlen nagy sűrűségben követik egymást a fürödhető, álomszép partszakaszok. A jellemzőek errefelé a kicsi, eldugott, több helyen csak csónakról elérhető öblöcskék, de ezzel együtt van számos igen nagy, hosszú, felkapott strand is. Az egyik legjobb mindjárt Nikiti határában van, Agios Ioannis a neve. Sajnos muzsika itt is van, de ne menjünk el szótlanul a tény mellett, hogy itt legalább görög, vagy görögös a zene. Ettől még nem fogjuk magunkat Ikarián érezni, de a szomszédos területtel szemben legalább már tudjuk, hogy megérkeztünk valahová.

A hely nagyon tágas. Nem tudom, hogy augusztus közepén mennyien szoktak itt lenni, de most úgy tűnik, hogy mindig van elég tér. Parkolásra is; olyannyira, hogy egy kvázi vadkemping is van a sok-sok oliva- és fenyőfa alatt. És a sátrakkal meg kocsikkal együtt is az itteni növényzet egyfajta hangulatteremtőként is dolgozik. Egy szó, mint száz, Agios Ioannis kifejezetten szimpatikus volt, és remek bevezető mindahhoz, ami az embert várja, ha tovább halad a déli csücsök felé.

Mindjárt fenti partszakaszt követi alábbi kettő, melyek igen közel kerültek hozzánk. A délebbi Elia, melynek egészen a partig fenyőkkel borított, így hűs, nyugodt, nagyon jómódú, nett, ejtőzésre csábító partja még közel húzódik Nikitihez, de már túl van Agios Ioannison, így egészen más világ. Partja többnyire igen keskeny, ettől még a víz színe szenzációs. Vannak itt már-már a Francia Riviérára illő villák is szép számmal, sőt, egy kiterjedt, igen komoly hotelkomplexum is van, viszont az épületekben is és a kertekben is nagyon sok az ízlés, a tervezettség, ellenben nem nagyon látszanak a kivagyiságnak a nyomai. Így feltétlenül vonzó, érdekes hangulatot biztosítanak a remek természeti környezetnek.

Koviou beach volt a kedvenc helyünk itt. Az unalomig ismételt karibi kék-szókapcsolatot itt is elsütöm (lesz még pár ilyen), remek homokos a part is, körbepillantva a táj is. Plusz, itt nem bár van, hanem egy taverna, ami azért szerintem minőségi különbség.

De ezek között, illetőleg ezek után is követik egymást a kisebb-nagyobb partok: Kalogrias, Spathies, Lagomandra, Tripotamos, és még sorolni lehetne őket. És ezek csak az ismertebbek, sőt, egyáltalán névvel rendelkezőek közül valók, melyeket könnyen meg lehet közelíteni a szárazföldről is. Az említettek persze valamilyen szinten mind organizáltak, sőt, általában nagyon is azok; ennek ellenére sem túlságosan zsúfoltnak, sem vonzerőkkel nem rendelkezőknek, sem unalmas tucatpartnak nem éreztük ezeket.

Ami errefelé még jó, hogy nem a főút az egyedüli lehetőség a félsziget déli sarka felé történő haladásra, mint a keleti oldalon, hanem van egy kisebb út is; nem teljesen végig, nem is teljesen az elejétől, de a lényeg az, hogy bátran érdemes lefordulni itt-ott a főútról a partok és a néhol távolba vesző domboldalak irányába, mert azon túl, hogy reális az esély, hogy felfedezhetünk (alkalmasint kisebb-nagyobb sétával) egy-egy miniöblöt is, közben illatos, változatos, kabócáktól hangos, művelt és talán még soha sem érintett tájak között csavaroghatunk.

Ezt főként Neos Marmaras és Porto Carras (nagy jacht-kikötő,  komoly golfközpont, méretes sokcsillagos hotel együttese) után érdemes meglépni, innen indul be igazán a dolog. Leírhatatlanul szép a dimbes-dombos táj, szép a kilátás, előttünk hever a vízben Kelífos, azaz a Teknősbéka-sziget, majd lejjebb ereszkedve a kicsi, nagyon vonzó Tzakonísi szigetecske, közben lent egy kis part véteti észre magát, aztán egy nagyobb, bár nem igazán izgalmas, aztán újra egy nagyon figyelemre méltó...

...És ez így megy tulajdonképpen Toroni-ig. Mely egy kicsit fura hely. Turistaresort ez is, mint Geranikiék, ám azoknál egyszerűbbnek tűnt, a partja se annyira szép. Persze homokos, baromi hosszú, a víz is kristálytiszta, de mondjuk összevetve azokkal, melyeket Nikititől kezdve Toroniig láthatunk, a kanyarban sincs.

Ezzel együtt, ha egyszer visszajönnénk ide, akkor valószínűleg ez a település lenne a központ- és ezzel egyébként egy második konklúzióba is belekezdek közben. 

Ugyanis, egy ilyen út elsősorban, ha nem egészében, erre a térségre szorítkozna, vagyis Sithónia Nikiti és Sarti közötti részére (a lehatárolókat már nem érintve). Ez a rész igazán megnyerő volt a számunkra. Nem volt másolat-érzés, nem volt semmi sem tájidegen, megvolt a vidéknek a maga természetes, nem művi hangulata is, amire a legjobb példa, hogy minden turista-központúság ellenére voltak helyiek is. Már hogy élő, nem csak kiszolgáló-formában... Plusz mindehhez hozzáadódik a tényleg fantasztikus környezet (és még csak Toroninál tartunk; tovább, dél felé is még mennyire elragadó, már-már szigetes hatású vidékek jönnek!).

Szóval, valószínű, hogy itt, Toroniban keresnék szállást, amibe belejátszik az is, hogy azt feltételezem, hogy mondjuk Elián vagy környékén nem kicsit drágábbak a szálláslehetőségek. De azért nem csak ezért választanánk ezt.  Hanem például azért, mert itt ettünk most egyedül olyat, ami után ne kellett azt mondanunk, hogy 'igen, de'.

Toronit a képek alapján általam legjobban várt település követi, Porto Koufo. Itt nagyon vadregényesnek tűnt az öböl, aminek partján fekszik ez a kikötő, mivel az öböl két oldalán a sziklás hegyek majdnem összezáródnak, viszonylag kicsi kivezetést hagynak csak a nyílt vízre. És bár ez az összezárós rész jól néz ki, maga a hely eléggé átlagos, a partja is az, az épületei is azok, de igazából még a környezet is az.

Viszont, mégis fontos része ez a félszigetnek, ugyanis kb. itt vált a természet. Az eddigi sűrű, erdős rész megritkul, egyre gyakrabban tűnnek elő a sárgás-vöröses sziklák, köszönhetően annak, hogy a fő növénytakarók a különféle bokrok lesznek, imitt-amott kisebb-nagyobb olivaligetekkel tarkítva. Talán a legjobb része ez az egész kirándulásunknak, tényleg nagyon lassan jutunk előre itt. Hol csak úgy megállunk, nézni ki a fejünkből, hol ott hagyjuk az autót, hogy kicsit feljebb vagy lejjebb másszunk a domboldalon, mert mennyire ígéretesnek tűnik ott, a földút kanyarulata után.

Errefelé találnánk a térség szerintünk legjobb partszakaszát is, a Mamba beachet, valahol Porto Koufo és Kalamitsi között. Viszonylag hosszú, de széles földút vezet le hozzá, annyira jól járható, hogy még lakóautóknak is sikerül.

Parádés helyen fekszik, minden adottsága remek, csak hát... Messze, fent a főút szélén is hallatszik a tuc-tuc, ezzel teljesen elrontva az egészet. Ha van itt hely, ahol ez borzasztóan tájidegen, akkor az ez. Tényleg kár érte.

Kb. onnan, ahol ehhez a Mambához le kell térni a főútról, vagyis, valamivel ezután, az út lefelé fog tartani, hogy elérjük Kalamitsit. Kis halászfalu volt egykor, ma szépséges, kék,  vizének és elképesztően finom, lisztes, hosszan elnyúló homokos fövenyének köszönhetően igen népszerű tengerparti szálláshely. Valóban remek part ez, pár már említett hellyel szemben itt én is megértem, miért vannak ennyien. Mert rengetegen vannak, ez tiszta sor, de ez csak a mi bajunk-akit ez nem rettent el, szerintem feltétlenül látogasson el erre. 

Sarti északi végétől nincs messze a híres Narancspart. Merem mondani, szépsége alapján egykor bekerülhetett volna akár Görögország top 10 legjobb strandja közé is. A part mentén egy fenyves pagony húzódik, szépek a homokkő sziklák, szép a homokos part, nagyon szép a víz.
Biztos most is sokaknak tetszik, de nekünk nem. Nem bonyolódnék ebbe bele, egyszerűen rettentően túltolták errefelé a dolgokat.

Ouranoupoli majdnem a világi Görögország és Agios Orós határán fekszik, legalábbis innen délebbre már nem vezet út. A kolostor-köztársaságba tartó zarándokok is tengeri úton, egy direkt a részükre üzemeltetett hajójárattal érhetnek el a különböző kolostorokhoz. Na és persze a kirándulóhajó is innen indul. Egy háromórás túra 20 euróba kerül fejenként, és ahogy a poszt elején már említettem, 500 méternél közelebb nem mennek a partokhoz. Emiatt mi végül, igencsak hosszas gondolkozás után lemondtunk erről a kirándulásról; helyette végül Ammouliani szigetét választottuk, oda kompoztunk át autóval.
Azért ezt a kis kikötővárost megnéztük. Kellemes hely, szintén ápolt a város, kellemesek a lakott, élő, lélegző utcácskák. A sétáló utca már más kérdés, itt már feltűnnek a behívó emberkék, amiket utunk során csak Sartin tapasztaltunk. Vonzónak találtuk a strandokat is erre, pedig úgy igazából semmi extrák; fene se tudja néha, mitől is válik valami szimpatikussá vagy sem. Az mondjuk biztos, hogy tetszett a kilátás Ammouliani déli végeire és a kis sziget alatti mini szigetcsoportra. Meg hely is volt bőven.
Na meg a város jelképére, a legalább az 1300-as évekbe visszavezető múlttal rendelkező őrtoronyra. Persze viszonylag kevés része származik a mai toronynak a régmúlt időkből, hiszen részint a történelem, de a 16. században egy földrengés is helyben hagyta. Ma javarészt egy 19. századi újjáépítés, felújítás nyomatit viseli magán.

Némiképp hasonló Neá Roda is. Ez a félsziget keleti oldalán fekszik, szintén hosszú, nagyon hosszú, több kilométeres stranddal rendelkezik. Bár szintén van halászfalu-eredete, ma már szinte kizárólag a turizmusból él. Ergo, bárki, aki járt már az ilyen településfajtán az országban, azonnal el tudja képzelni, hogy milyen lehet ez a városka. Milyenek a közterei, milyen a temploma, milyenek az épületei.

Van parti sétánya, éttermek, bárok százszámra, viszont mindez úgy, hogy még sincs tumultus, még sincs muzsikaszó, mégis érezheti az ember magát egyedül is, ha úgy tartja jónak, miközben bármire is van szüksége, kéznyújtásnyira van. Sokkal jobb hely volt Neá Roda, mint amilyennek feltételeztük.
Fokozottan igaz ez Ierissosra. Ez egy komolyabb város, a térség központja. Persze ez is a huszadik században vált azzá, amivé, így kerkyrai értelemben vett óvárosra egyáltalán nem kell felkészülnünk. De egy kis mediterrán életérzésre, egy kis lüktető délvidéki estére bizton számíthatunk. Mi megcsíptünk itt egy rendezvényt is, csupa véletlenségből. A 'tanácsháza' mögötti parkban volt egy színpad, mellette a nézőtér, melyben a székek azon csoportját, melyek nem a sima műanyag kerti bútorok közül voltak valóak, biztosan Magyarországról hozták, a nyolcvanas-kilencvenes évek iskoláiból (a fotók csak telefonosak).

A színpadon pedig az első, nemzetközi, néptánc fesztivál zajlott, kissé kétarcúan: egyrészről nagyon komoly csoportok is felléptek Romániától Paraguayig, Grúziától Spanyolországig, másrészről pl. a Sose halunk meg-ben látott falusi vurstli szervezettségén, és díszítettségén. Ám a végeredmény egy olyan mix lett, ami teljesen odaszegezett bennünket, minden részlete érdekes volt, izgalmas volt, így vagy úgy, ezért vagy azért, de szájtátást idézett elő. :)

Ahogyan Stagira is. Bármelyikről is beszéljünk, van ugyanis néhány 'dolog' ezen a néven. Van egyszer az ősi város maradványa, közvetlenül a tenger mellett, egy szikla kiszögellésen. Látogatható is, és igen unikális hely, hiszen nem kisebb személyiség született itt, mint az ókor egyik legnagyobb gondolkodója, Arisztotelész. Van aztán a mai város, mely már jóval beljebb van a tengertől, úgy negyedórányi autózásra. Az út is nagyon szép, többnyire egy erdei út tulajdonképpen, viszont erre a lombhullatók dominálnak már. Gyakran remek kilátás esik részben a tengerre, de főként a környező dombos-hegyes vidékre. De Stagira, és a szomszédos Stratoniki is megismerésre érdemes. Igazán hangulatos dombvidéki községek ezek, elsősorban a templomaik körül színes, rendezett házakkal, hangulatos kis beülőkkel, keskeny kis utcákkal, na és persze pulcsis bácsikkal, fekete ruhás, kendős nénikkel és elsőrangú frappéval.

Stagira után pedig pillanatokon belül elérjük az Arisztotelész parkot, melyben a filozófus és tudós leghíresebb, legismertebb, elsősorban fizikai 'felfedezései' kerülnek bemutatásra. Na most, a belépő ide egy, azaz egy darab euró. Ez azért sokat elárul, milyen mélységű és milyen méretű (kb. fél hektárosra tippelem) a kert. Ám ezzel együtt is merem ajánlani a felkeresését, ha más miatt nem, a szép kilátás miatt; de nem csak ezért, minden egyszerűsége ellenére is szórakoztató, élvezetes ez a szabadtéri kiállítás. Vagy mi.

Na és persze strand is van Stagira néven. Talán a hivatalos Stagira beach az az, mely közvetlenül Acheia-Ancient Stagira déli oldalán van. Ez egy abszolút not-organized, keskeny, igazi kis eldugott öböl. Ezt segíti egyrészt az, hogy egy fia tábla sem hívja fel rá a figyelmet, másrészt az, hogy viszonylag nehezebben járható az az ösvény, ami levezet oda. A már említett nyugat-sithóniai partok mellett ez vitte itt a prímet számunkra a Chalkidikin. Béke, nyugalom, fantasztikus színek, finom homok és sziklák együttese, csodaszép víz, minden irányba tökéletes kilátás...Kívánni sem lehet jobbat.

Aztán ettől tovább délre még sorakozik pár part, én azokat is Stagirának neveztem el, mivel jobbat, egyértelműbbet nem találtam. Igaz - mivel ezek már minden jóval ellátottak, például beach bárokkal is - többnyire a bároknak a nevével reklámozzák (táblázzák ki) ezeket, de én ezeket önkényesen nem fogadtam el, mint hivatalos neveket. Így maradtak Stagirák mind. :) Ezek is igen szép környezetben találhatóak, az elérésük is egyszerű, és jóval-jóval méretesebbek is, mint az első. Mindez pedig már determinálja, hogy mini-Balaton Sound-ot fejlesztenek a strandokból. Úgyhogy, mi elég hamar arrébb is álltunk ezekről a helyekről, bár azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy némelyiken lehet találni nyugodt részeket is.

Ha már az Athos hegy menti hajókázást kihagytuk, egy gyors kompozás azért bekerült a programba. Az Agios Orós-öbölben ugyanis fekszik egy kis sziget, Ammouliani, amire nagyon egyszerűen át lehet hajókázni, nagyon sűrű a kompközlekedés ugyanis Tripiti (mely egy kis kikötő Ouranoupolitól északra) és a sziget fővárosa között. Jó, persze ez pont annyira főváros, mint Chalki fővárosa, hiszen nincsen több település a szigeten. De ez viszont tényleg település, vagyis ennek a mindössze 5 km2 területű szigetnek (viszonyításképp: a Kréta alatti, és igen kicsi Gavdos is 27 km2, és a szintén Kréta alatti Chrissi is nagyobb még nála, igaz, az már csak fél km2-rel) van állandó, jó ötszáz fős lakossága. Ami nekünk, odatévedőknek is szerencse, hiszen nyilván ezért ennyire kínálati a komp ( mindenkori menetrend: ITT).
Korábban nem volt, de már van a szigeten minibusz-járat is, de megmaradt a lovas-taxi is, méghozzá valami két euróért mindössze (Alikes beachre megy az utóbbi 'járat' :) ).
És persze Ammoulianin megszállni is lehet, vannak kiadó apartmanok, sőt, villák is; viszont az árszint az amúgy sem kifejezetten alacsony Chalkidiki-szint felett alakul valamivel.

Volt már módom pár görög szigeten járni, és egyértelműen azok közé tartozom akik azt vallják, a szigetelésnek márpedig van egy egyedi íze, hangulata. Nagyon kíváncsi voltam, hogy vajon egy ennyire, hogy is mondjam, szóval ennyire szokatlan helyen fekvő sziget vajon képes-e adni ezt az érzést.

Nos, többé-kevésbé, de azért tudta. Persze illeszkedik a környezetébe: például az itt üdülők túlnyomó többsége is azok közül a balkáni országokból kerül ki, mint általában is a Chalkidikin, és a huszadik század elején még a Kolostor-köztársasághoz tartozó szigetet is a mai Törökországból származó görögök népesítették be.
Növényzete viszont kicsit eltérő, kevés a nagy fa, a lombhullatók végképp ritkák. Inkább olyasmi, mint amit Sithónia déli végein láthatunk, vagyis amolyan machia-jellegű növénytakaró az uralkodó.
Történeti és épített látnivalók itt nem nagyon vannak, bár egy sétát megérdemel a fővárosa azért.

 

De ezzel együtt is, ide  elsősorban a szigeti hangulatért, a természetért (kijelölt gyalogos túrautakat is találhatunk erre), és a strandjaiért érdemes átjönni. Közülük a legismertebbek persze az autóval is szilárd úton megközelíthetőek: Karagatsi,

és Alikes, és főként az utóbbi. Mondjuk ez nem véletlen, valami álomszép part ez. Hihetetlenül tiszta, csodakék színű víz, tökéletes homok...rajzolni sem lehet szebbet.

Kellemesebbet viszont igen (ha nem is rajzolni, de elérni). A nagyrészt földúton (de személyautóval is simán járható földúton) megkereshető négy déli part közül Ag.Giorgios és a legdélibb Megali Ammos nekünk még jobban bejött.
Utóbbi elsősorban elhelyezkedése miatt tűnt ki, nekünk nagyon tetszett onnan a kilátás egyrészt az Athosra, másrészt (és elsősorban) a Drénia szigetcsoportra, Ammouliani déli végén (oda csak bérelt csónakkal, kajakkal, stb. lehet átjutni). De az itteni sufnifalu se gyönge - félek nem adják vissza a fényképek ennek a hangulatát (tányéros antennák, körbeépített lakókocsik, körbeépített sátrak és faházak, mindezek riasztókkal felszerelve, virágokkal giccsesítve, tényleg sokkoló! :) ), pedig valami egészen negédes kompozíciója ez a nyolcvanas évek magyarországi (és felteszem, kelet-európai) 'melós nyaralóinak', valami nagyon jellemzően balkáninak és a mai Görögországnak.

Ag. Giorgios-on ilyen nincs, viszont sok-sok szempontból ragyogó partszakasz ez: kiváló a tömegszint (mert, hogy az nem volt, pedig napágyak is voltak kihelyezve), a poros út menti taverna (aminek görög vendégszeretetét azért árnyalja, hogy bolgárok üzemeltetik :) ), a part, na és a frappé minősége, valamint a víz színe és 'színezése - merthogy itt a legszembetűnőbb az ezen a déli oldalon végig jellemző érdekessége a víznek. Ez pedig az éles, szinte vágható határa a kétféle kéknek. Valahogy úgy, ahogyan a krétai Kournas-tónál is van. 

Nagyon tetszett itt, tényleg alig akartunk végül elmozdulni innen.

A konklúziókat korábban már nagyrészt levontam; közel sem került a kedvenc helyeim közé ez a vidék az országban, miközben teljesen érthetőek népszerűségének miértjei.
Az okok között viszont nem biztos, hogy ott kéne lennie az árnak, mert semmivel sem olcsóbb, mint a jóval autentikusabb, vendégszeretőbb, kevésbé konzumálás-központú (vagy mondjuk inkább úgy: kevésbé látványosan az) részei Görögországnak. Ezt pedig érdemes észben tartania annak, aki elsősorban azért választaná vagy választja ezt a részt célpontnak, mert biztosan olcsóbb.
Ezzel együtt nem elképzelhetetlen, hogy egyszer újra megyünk még; de az biztos, hogy nagyon alaposan megszűrjük majd a célpontokat.