Lazio loholósan 1.

Az olasz célokat gyakran a Girón szoktam felcsipegetni. Lazio be- és átjárása viszont egy sok évvel ezelőtti karácsonyi ajándék terméke. Sajnos magyarul csak pár kötete jelent meg egy tényleg remek, nagyon színvonalas útikönyv sorozatnak, a Merhavia zöld könyvének; az egyik Rómáról és nagyon alaposan Lazióról is szól. Hasonló a régi Panorámákhoz, amiért számomra még jobb is az az, hogy annyira azért nem részletes - miközben az ilyen marcopolóságokhoz képest nagyon; éppen jól vannak eltalálva az arányok. Na, szóval e Róma/Lazio könyvbe merültem bele és dőlt is el hamar, hogy errefelé is elnézek. 

Legalább egyszer. Hiszen négy nap alatt, amennyi erre a kirándulásra most jut, persze sansz nincs 'végezni' a tartománnyal.

Mert egyébként kikérem magamnak Itáliát. Komolyan, Laziót akár még félreeső tartománynak is láthatjuk (már abban az értelemben, hogy elsősorban Róma, mellette valamennyire még Tivoli és a Castelli Romani igazán látogatott nemzetközileg, a többi része kevésbé), történelmileg is igazából a fővárosnak kreálták az olasz egyesülés után, hiszen nagy részének inkább a szomszédos tartományokkal volna kapcsolódása. Mégis, konkrétan minden egyes települése látogatásra érdemes a történelmük, évezredes múltjuk miatt, melyet az olaszok mellett (és előtt), gótok, normannok, frankok, szabinok, etruszkok, latinok és még egy sor nép alakított. És akkor ott van még a természet: tenger, tavak, középhegységek, lágy dombok, az Appenninek, fennsíkok, szurdokok, sípályák.... Egészen elképesztő ez az ország.

Érkezés után

A rengeteg 'teendő' ellenére se mondható, hogy kimaxolnám az érkezési napot. Ott megy el a hajó, hogy annyira nyár van, hogy muszáj lemenni a tengerpartra. Hiába nem egy truváj ez itt (végeláthatatlan hosszú homokos, végtelenül organizált part, kis túlzással végig az egész tartományon, sőt, messze azon túlnyúlóan), mégis jól esik ejtőzni picit.

De azért aztán beindulok. Északra, Tusciába. Merthogy az egykori etruszk területek nem csak a tartomány nevét is adó Toscanában, de Lazio északi részét is befedték. Számos etruszk eredetű város és falu van erre, ahogy nekropoliszok is találhatóak. Ilyen Cervèteri is. Azonban miután a latinok (a korábbi haverkodás után) legyűrték, elkezdett elnéptelenedni, majd a kora középkori szaracén támadások, végül egy maláriajárvány olyannyira térdre kényszerítette a várost, hogy lakói teljesen elhagyták - hogy Ceri néven, a szomszédban új lakóhelyet alapítsanak. Cervèteri csak a középkorban települ be ismét; akkora az etruszk kultúrának (szó szerint is) csak a maradványai vannak meg, melyek épp jók voltak még arra, hogy a romjain húzzák fel a ma is látható, középkori óvárost. 

jó ízlésre vall a krétai konyhás pizzéria, de picit azért tájidegen :)

De az igazi különlegesség az a város határában, de már határozottan a zöldben lévő, méretes kiterjedésű nekropolisz. Egyrészt még parknak sem utolsó a lágy, toszkánás dombok között fekvő, hatalmas píneákkal, örökzöld tölgyesekkel, méretes leanderekkel 'operáló' terület. Azonban egészen szédítő belegondolni, mit is látunk: egy réges-rég letűnt nép és kultúrájának kövekből és sárból kirakott mementóját - úgy 2500-2700 évvel ezelőttről. Ízlelgessük a számot...Már a latinok előtt és mellett már itt voltak, kereskedtek Karthagóval, a görögökkel, a Közel-Kelettel vagy éppen Egyiptommal. Éltek és haltak, hosszú-hosszú századokon át. Most pedig a harmadik évezred elején járkálok egykori sírhelyeik között. És benne.
Lenyűgöznek nagyon a félgömb sírhelyek (ún. tumuluszok), a kialakításuk, belső és átfogó rendezettségük is. 

Egyébként hat euró a belépő; a városban lévő etruszk múzeummal együtt tíz. Van tök klafa audioguide (mikor belépsz a tomb-ba, minden elsötétül, megszólal a zene, majd csak azok a résznek kapnak derengő világítást, amiről éppen szó van), térképet, brossúrát. Teljesen okés az ár/érték arány is.

Első nap

 
Hanem az első teljes laziós napon már a lovak közé dobom a gyeplőt: bő kétszáz kilométer autózással fogom összekötni a látnivalóim, melyek a tartomány  Rieti megyéjében lesznek javarészt, javarészt a szabinok földjén - mindjárt kezdésnek is. Fara in Sabina mellé igyekszem, a farfai bencés apátság intézményébe. 

Története amilyen régi, olyan kavarcs: 680-ban alapítják ezen a helyen, és alig kellett két és fél évszázad, háborúskodás, szaracénok elüldözése és hasonlók, hogy politikai-gazdasági-kulturális kisugárzása jelentőssé váljék a vidéken az itteni szerzetes közösségnek (a kódexmásolás például nagyon ment; a leghíresebbek közé tartoztak a műfajban a középkorban). 

Aztán jött a 'kapitalizmus': ideiglenes jelleggel a helyi hatalmas családok haszonélvezetébe került, mely során előbb birtokait vesztette el, később a szerzetesek is kezdtek szétszéledni és számuk fogyatkozni kezdett, egészen nulláig. Már a huszadik században kerül a római bencések tulajdonába és kel ezzel új életre. Gyakorlatilag egy működő 'borgo' ma, civil lakosokkal is.

Innen Rocca Sinibaldába utazom. A táj: mediterrán és egészen alpesi hatású vidékek váltják egymást, néhol kanyarról-kanyarra is akár. Közben számos települést érintek, olyat, mint Toffia. A hegyfokon összezsúfolva állnak a sokszázéves házak, és számoshoz tartozik egy középkori várkastély is, valamelyik laziói gazdag családtól (pl. Orsinia, Farnese), jellemzően a 14-15. századból.

Ilyen Rocca Sinibalda is, már ami a sziklacsúcson szorongó házakat és a kastélyt illeti; de az itteni castello már 12.századi, ezért választottam ezt. Mondjuk beszívom, mert bár négyig nyitva kéne lennie, sajnos nincs. Mindegy, kis séta az óvárosban nagyon rendben van így is. 

Az útról a mondandó marad ugyanaz a grecciói sziklakolostor felé: szájtátós utakon kanyargózom Oké, van eltérés is: az út első fele a Turano folyó völgyében vezet, itt kifejezetten idilli, lágy a környezet, a vége pedig kifejezetten hegyvidéki szerpentin már, ahonnan nem csak a kolostorra, de nyugatra, az Appenninek stabilan kétezer méter körüli, már bőven az erdősáv fölé magasodó hegyláncára is (a fotón láthatónál sokkal jobb) kilátás esik.

Assisi Szent Ferenc életében jelentős időt töltött Lazióban (ami akkor még persze nagyon nem volt Lazio). Jó pár olyan kolostor van itt, mely hozzá kapcsolódik. Ilyen Greccio Sziklakolostora is. A legenda szerint itt állította 1223 karácsonyán az első betlehemet, például. Elég kicsit is hívőnek lenni, azt hiszem, hogy átlényegüljön itt az ember. Ennek talán az az oka, hogy itt nem is igazából hitről van szó: Ferenc egészen biztosan hús-vér ember volt, és biztosan úgy élt, ahogyan azt ismerjük.

Ferenc hálóhelye

Bájos, hogy miért pont ide, a sziklára épül az építmény. A történet szerint 1217-től itt a hegyekben húzta meg magát Ferenc, ahonnan be- bejárt Greccióba. Megkedvelték a helyiek és kérték, költözzön közelebb. Oké, építsünk templomot! Hol? Megkért egy gyereket, dobjon el egy parazsat és ahova esik, oda. Nos, éppen a sziklát találta el, hát ott lett a kolostor. Így. :)

...És ha már látszódnak a nagy hegyek, irány arra! A cél a 2200 méter magas Monte Terminillo. Síközpont a harmincas évek óta. Azért vicces a részben fából készült, alpesi jellegű épületeket látni Rómától úgy egy órányira. :) Az út eleje még csak simán 'csak' egy erdei út, elsősorban bükkösök között fut, itt-ott tágas kilátással a Rieti-medencére. Aztán lassan elérem az erdőségek felső határát - annak rendje és módja szerint a végén már fenyvesekben - és a sípályák központjait. A kopár hegyek sem kopárak igazán, a gyep totálisan beborítja őket. Fantasztikusak a színek szerintem, közelre figyelve is, távolra tekintve is...

Persze, keresztül-kasul hálózzák Terminillót a jelzésekkel is ellátott kiránduló utak. Egyikbe-másikba be is kukkantok (miközben harminc fok körüli a hőmérséklet és hétrét süt a nap, a sűrű erdőkben szinte szürkület uralkodik), ha sok idő nem is jut most túrázásra. Annyi azért igen, hogy itt már eldöntöm, nem jutok el mindenhová, ahová tervezem. Ebből a további napokon rendszert is csinálok.

Miután elérem az autóval lehetséges csúcsot (mert kétezer fölé a felvonókkal vagy túra keretében lehetne jutni; de előbbiek sajnos nem üzemelnek, utóbbira pedig most nincs idő), Leonessa irányába kezdem el a süllyedést. Talán egy egységgel még menőbb a környezet. Összekapaszkodó óriások a hegyek, forgalomlassítók és viccesek a tehenek, majd büszke urak lesznek az aljnövényzetet alig megtűrő fák.

Na, innentől viszont kevés lesz a fénykép már. Bár három célom is van még, sőt teljesülnek is, csak fotóval kevéssé lehet igazolni.

A Velino-szurdok esetén azért, nem nagyon van mód a félreállásokra.

Az Androco-szurdok esetén fenti helyzet mellett a gyorsan közeledő este is indokul szolgál.

A harmadik pedig...hát, Amatrice.

Igazából elfelejtettem a három évvel ezelőtti szörnyű földrengést.... Azzal a hittel autózok a városhoz, hogy a gyönyörködés után helyben is kipróbálom a nevét a városról kapó amatriciana szószos tésztát. Aztán odaérek - de Amatrice sehol...

Az óváros egy az egyben semmivé lett 2016-ban. És őszintén szólva a helyreállítások még sehol sem tartanak. Sok helyen a romok is ott vannak. Végtelenül sokkoló és szívbemarkoló az egész.

Na. Mindenesetre itt tilos fotózni, katonáékkal felügyelve mindezt, csak kijjebb lehetett katasztrófa turistásat játszani. Jól is van ez így.
(Folytatás: ide katt.)